“… az elvállalt felelősség alól nem lehet kibújni!”

A  Kijevi Magyarok Egyesülete neve viszonylag gyakran szerepel a kárpátaljai és anyaországi médiumokban. Mint elnök, többnyire Gyula nyitja, zárja az egyesületi rendezvényeket, véleménye, hozzáállása, az aktuális helyzet értékelése, elképzelései, javaslatai – mind-mind ott vannak felszólalásaiban, hozzászólásaiban.

A Kárpáti Igaz Szó egyik legrégebbi rovata, a Kulcslyuk ezúttal Petneházy Gyulát, a KME elnökét mutatja be kicsit másként. A tegeződést az interjúalany és a szerző régi barátsága okán nézzék el kedves olvasóink:)

Iskola, főiskola, vagyis tanulmányok…

– Nos, a Mezőkaszonyi Középiskolát 1975-ben végeztem, volt egy négyesem orosz nyelvből…

– Ha pont ebből volt négyesed, hogyan sikerült magyar iskola után mégis  bejutni a műszaki főiskolára?

Hát nem volt egyszerű és tényleg csak egy kis „kitérővel” sikerült. 1975-ben felvételiztem az Ungvári Állami Egyetem kémia karára. Az utolsó vizsgán – mely fizikából volt – találkoztam először a rosszindulatú hátrányos megkülönböztetéssel. A tanáraim ugyanis  „nem találták meg” a törvény által garantált tolmácsot. Mosolyogva tettek fel ukránul kérdéseket, melyek különböznek az orosz szakkifejezésektől. Teljesen elhúzniuk azonban nem sikerült, mert az  írásos feladatokat  megoldottam. Végül is fél pont választott el attól, hogy kémikus váljon belőlem. A következő évet nem töltöttem tétlenül. A villanyszerelői munkámból keresett jövedelmemből magánórákat vettem Daróci Laci bácsitól fizikából orosz és ukrán nyelven. 1976-ban sikeresen felvételiztem a Lembergi Műszaki Főiskola erősáramú villamos mérnöki szakára. Érdekes, hogy ott pozitívan fogadtak, mint magyart, és segítőkészséget tapasztaltam a helyi emberektől!

– Ha így volt, mégis miért és hogyan kerültél Kijevbe?

– A főiskolát 1981-ben végeztem elég jó eredménnyel. Ennek azért van jelentősége, mert így jogosult voltam válogatni a felajánlott munkahelyekből. A Kijevi Városi Villamos Műveket választottam. E nagyvállalatnál jól bevált szokás szerint végig kellett járnom a szamárlétrát a villanyszerelő-segéd beosztástól a városi ügyeletes üzemmérnökéig. Belém vésődött, hogy nekem kell meghoznom a döntést, és az elvállalt felelősség alól nem lehet kibújni! Az első kijevi magyar-magyar kapcsolatok a Druzsba könyvesboltban és az Ungvár–Kijev vonaton kötődtek. Azokban az években nagyon sok kárpátaljai magyar diák tanult Kijev egyetemein, főiskoláin…

– Te is megjártad Csernobilt.

– Még a katasztrófa előtt, 1980-ban a csernobili erőműben voltam szakmai gyakorlaton a főiskoláról. Nagyon pozitív élményekkel és fizetéssel tértem haza. A katasztrófa után a vállalatunktól folyamatosan delegáltak szakembereket a csernobili zónába. 1987 februárjában rám is sor került és nem volt arcom kihúzni magamat. Kíváncsi is voltam a történtekre. Megtetszett, két heti munka után két hét szabadság, a fizetés – a réginek az ötszöröse. Nagyobb sugárveszélynek nem voltunk kitéve, kivéve, ha horgászni mentünk  az erőmű közelébe, ami persze tilos volt. A 30 kilométeres zónának az áramellátását kellett biztosítanunk, ami igazából gyerekjáték volt a nagyvárosi hálózat után. A jó fizetés mellett volt még szabadidőm, amit műszaki fordításokkal töltöttem. Emellett sokat voltam a Kijevi Lavrában, ott dolgoztak Vass Tibor és Magyar Árpád,  a későbbi Kijevi Magyarok Egyesületének alapító tagjai.

– Hogyan indult üzletemberi karriered?

Én könnyebb  helyzetben lehettem, mint anno Henry Ford, ugyanis a csernobili fizetésemet kezdtem forgatni, de „milliomos” csak addig voltam, amíg ki nem vonták a forgalomból a kupon-karbovenecet. 1992-ben, látva a kilátástalanságát, feladtam a szakmát. Ezután dolgoztam az MTI külsős tudósítójaként, mellyel megalapoztam a kijevi kirendeltség létrehozását. Akkor fordítottam le és publikáltam magyar nyelven Ukrajna törvényét a külföldi beruházások védelméről. 1992 májusában a Lavrában megjelent egy magyarországi üzletember és tolmácsot keresett kaszinóalapítási terveihez. Bevallom, először nem vettem komolyan, de miután meggyőződtem róla, hogy az elszántsága komoly, vállaltam a kihívást. Ezekről az évekről külön regényt lehetne írni, de dióhéjban: sikerült a borotva élén áttáncolni a stabilan fejlődő ukrán–magyar vegyesvállalathoz, ahol a vezérigazgató-helyettes posztját töltöttem be. A tulajdonosok az anyagi fellendülés után az oszd meg és uralkodj elvet kezdték bevezetni a vállalat irányításában, amivel én nem tudtam egyetérteni a sikeres csapatmunka után és önálló vállalkozásba fogtam.

– Erről is szívesen hallanék…

– Látva, hogy Kijevben az európai színvonalú vendéglátás még hiányzik, egy „irish pab”-os biliárdszalont  sikerült  létrehoznom ukrán–magyar vegyesvállalat formájában. Az eredmény minden várakozást felülmúlt, a vendéglő zsúfolt volt a városban élő, dolgozó külföldi üzletemberektől. Szárnyakat kapva a sikertől, a magyarországi partneremmel 1995-ben nyitottunk még egy hasonló koncepciójú vendéglátóhelyet Harkovban. Aztán kiderült, hogy ott gyakorlatilag nincsenek külföldiek és csak a helyi maffiózók és rendőrök látogatták a létesítményünket…

– Mi volt az, amin végül megbicsaklott ez a jövedelmezőnek, hálásnak tűnő üzletmenet?

– A vendéglátásnak azokban az időkben a legnagyobb problémája az volt, hogy amíg a személyzet eredményesen megküzdött a bevétellel, a tulajdonos  eredménytelenül harcolt az ellenőrző szervekkel. Későbben jöttem rá, hogy a szabályok, törvények nem azért vannak, hogy azokat  be lehessen  tartani, hanem, hogy a vállalkozó mindig  „rajta legyen a horgon”. Mind a két esetben a helyiségek bérleti díjának a határtalan megnövekedése húzatta le a rolót.

– Tehát ezért kellett váltani?

– Még a vendéglátási évek alatt építettem egy nyaralót, és akkor derült ki, hogy a kandallópiac az országban gyakorlatilag üres, az igény pedig óriási. Először kereskedéssel akartam foglalkozni, de rá kellett jönnöm, hogy csak magas színvonalú szolgáltatással tudom eladni a termékeimet. Több év munkája alatt sikerült egy jó hírnevű kandallós céget létrehozni, melyben a munkanyelv magyar volt, ugyanis kárpátaljai magyar emberek dolgoztak nálam. Sajnos a gazdasági összeomlás és a háború miatt 17 év után ez a tevékenység is értelmét vesztette.

– Miként lehetne felélénkíteni, lényegesen javítani a mostani ukrajnai vállalkozások helyzetén…

– Ez  nagyon összetett, bonyolult kérdés. Néhány szóban kifejezve: ha nem háborgatnak, az már segítség!

– Érdekelnének a  pecás  eredményeid…

– A világ sok helyén fordultam meg horgászbottal: Mongólia – háromszor, Bajkál-tó, Uda folyó (Habarovszk térsége), Kamcsatka, Arhangelszk megyei Kuloj folyó, Kola félsziget, Észak-Norvégia, Azori-szigetek…

– Húúú…, még leírni is hosszú. Itt a közelben – Dnyeper, nagy víztározók stb. – nem terem hal?  A bolygó túlsó oldalára kell érte menni?

– Sajnos a környéken lévő vizekből  valóban eltűnt a hal, és  ha esély sincs, nincs értelme a horgászatnak. Gyakran szoktam hasonlatot vonni a horgászat és az üzleti vállalkozás között. Mindenütt csak hálók és a tagsági díjakat rendszerint beszedő halőrök vannak. Senki sem törődik azzal, hogy a hal  szaporodhasson. A távoli vizeken fogott halak közül a legnagyobb egy 300 kilós szárnyas kardhal volt. Meg hát sok-sok más méretes állat, amilyenekhez itt semmi esélyem nem lenne.

– A legfontosabbról, a családról még alig szóltunk…

– Második házasságomban született meg a lányom, Tünde. Ő most végzi az egyik kijevi líceum 4-ik osztályát. Magas színvonalú oktatásban részesül, négy nyelven  beszél, jövőre jön még a német. A fogadott fiam, András a kijevi orvosi egyetem harmadik évfolyamán tanul, közben  a mentősöknél is dolgozik. Nejem, Irina fodrász, de főleg a családi teendőkkel van elfoglalva.

 

Turányi József (Kijev)

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó