„Utólag könnyű okosnak lenni…”

Elegáns, törékeny nő, erős akarattal, amire elég nagy szüksége van. Hisz az emberekben, szereti a gyerekeket, s szívvel-lélekkel végzi a rábízott feladatokat. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Darvai Csilla, a Viski Kölcsey Ferenc Oktatási-Nevelési Komplexum igazgatója

– Majdnem minden kislány tanító vagy óvó néni szeretne lenni. Ön is így volt ezzel?
– Nem, én nagyon korán megtanultam írni és olvasni, s valamiért azt gondoltam, hogy újságíró leszek, aztán mégsem úgy történt. Az iskolában aránylag könnyen ment az idegen nyelv tanulása, és amikor pályaválasztásra került a sor – talán tudat alatt is a szüleim példáját követve – a pedagógus pályát választottam. Akkor úgy tűnt, a könnyebb, már járt utat választottam, idővel aztán kiderült, egyáltalán nem is olyan könnyű az az út.

– Szívesen emlékszik vissza a gyermekkorára?
– Gyermekkorom meghatározó részét a nagyszüleimnél töltöttem, nagyon sok szeretetet kaptam tőlük, mindig szívesen gondolok az együtt töltött évekre. Életem egyik meghatározó napja az volt, amikor kezemben tarthattam a diplomámat. A Lemberg melletti Drohobicsban tanultam, s bár ukrán iskolába jártam, magyarként nagyon meg kellett dolgoznom érte.

– Hogyan került a mostani posztjára?
– Miután lediplomáztam, a hajdani iskolámba vártak vissza, ott helyezkedtem el. Közben férjhez mentem, megszületett a kisfiam, s 2001-ben, még a gyes letelte előtt a Viski Kölcsey Ferenc Középiskolában helyezkedtem el. Ezt a döntésemet máig sem bántam meg, remek kollektíva fogadott, nagyon jól éreztem s érzem magam közöttük. Tizenkét évig tanítottam, aztán igazgatóhelyettes lettem, majd a tantestület biztatására elvállaltam az igazgatói állást. Két évig töltöttem be ezt a posztot, s miután 2017-ben átadták a magyar óvodát, az oktató-nevelő komplexum vezetője lettem.

– Nehéznek találja a tanári pályát?
– Nem nehéznek, inkább hálátlannak mondanám. Azért csinálom, mert szeretem.

– Hogyan lehet ma megfelelni a pedagógusokkal szemben támasztott követelményeknek?
– Úgy érzem, egyre nehezebben. Ma sokkal több mindent kell tudni, sokkal több követelménynek kell megfelelni, olyanoknak is, amelyeknek közük sincs a pedagógiához. Továbbképzéssel, tapasztalatcserével, önképzéssel, szakirodalom tanulmányozásával próbálunk új tudást szerezni. Érdemes odafigyelni az idősebb kollégákra, nekem is rengeteget segítettek azzal, hogy átadták a tapasztalataikat.

– Mi bosszantja fel, hozza ki leghamarabb a sodrából?
– Ha valakivel semmiképpen nem lehet szót érteni, a tudatlanság és közömbösség, fejlődésképtelenség, ezek nagyon bosszantanak.

– Hogyan lehet kedvet csinálni a tanuláshoz?
– Játékossággal, korszerű technikai eszközök alkalmazásával, motivációval. Nálunk nagy tisztelet övezi a hagyományőrzőket, így a diákok szívesen tanulnak a tantervben nem szereplő dolgokat is.

– A szülők mennyire segítik a munkáját?
– Olyan időket élünk, hogy egyre jobban rászorulunk a szülőkre minden téren. Most például szülői támogatással vásároltunk 30 padot, az iskola felújításából is kiveszik a részüket. Tetemes segítség érkezett az edelényi testvériskolánktól is.

– Szükség van manapság a nyelvtanulásra?
– Úgy gondolom, ez az a tantárgy, amire mindig szükség volt és lesz is. Az idegen nyelv ismerete mindig is nagyobb teret, több lehetőséget adott az előrejutáshoz, boldoguláshoz. Napjainkban pedig, amikor az emberek nagy része külföldön látja biztosítottnak a jövőjét, különös jelentőséggel bír.

– Mi a helyzet az államnyelvvel?
– E téren bőven van behoznivalónk. A hozzánk járó gyermekek zöme szinte alig tud ukránul. Megteszünk mindent a helyzet jobbítása érdekében. A tavalyihoz képest idén már javultak az eredmények. Bizakodásra ad okot, hogy szeptembertől az ukránt is idegen nyelvként fogjuk oktatni, és ehhez tankönyvek is lesznek.

– Oktatási reform?
– Próbáljuk, nincs más választásunk. Bár van néhány egészen jó része, még nem látjuk tisztán, mi is fog belőle kisülni. A reform szerint a pedagógus lesz az az eszköz, amely megtanítja a gyereket tanulni. Ez így elsőre nagyon szépen hangzik, ám hogy mit fog eredményezni a valóságban, arra majd az idő ad választ.

– Van mottója?
– Inkább irányelvnek nevezném: próbálj jót tenni, talán visszakapod.

– Mesélne a családjáról?
– Van egy fiam, akire nagyon büszke vagyok, 17 éves lesz, Balmazújvárosban egy szakiskola sportosztályában tanul. A férjem asztalos, most Szlovákiában dolgozik. Édesanyám matematikát tanított, édesapám tornatanár volt, 8 évig pedig Visk polgármestere. Most már mindketten nyugdíjasok, többnyire Magyarországon tartózkodnak.

– Otthon ki viseli a nadrágot?
– Természetesen én, ilyen az alaptermészetem, a férjem pedig elfogadta, nem sérelmezi.

– Mi jelenti a pihenést, a kikapcsolódást?
– Szeretek zenét hallgatni és olvasni, bár az utóbbira egyre kevesebb idő jut. Szívesen sportolok, jó kikapcsolódást jelent a futás.

– Divat?
– Igen, szeretem és ésszerű határokon belül követem is a divatot, szerintem ezt minden magára valamit is adó nő megteszi. A munkahelyemen inkább a klasszikus ruhákat részesítem előnyben, úgy általában pedig a fiatalos öltözetet kedvelem.

– Politika?
– A magyarság ügye, ami érdekel és figyelemmel kísérem, a többire csak annyi figyelmet fordítok, hogy tudjam, mi történik körülöttem és a világban.

– Kell-e követelményeket támasztani a gyerekekkel szemben.
– Természetesen, és azt elsősorban otthon kellene elkezdeni.

– Mi az, amit másképpen csinálna, ha megtehetné?
– Nem is tudom, talán többet élnék a saját örömömre, s szabadabbnak, kezdeményezőbbnek nevelném a fiamat is. Utólag könnyű okosnak lenni, és az elképzelések sem azonosak a valósággal.

Bökényi Magdolna

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó