„… Szerencsés alkat vagyok”

Négy vagy öt éve, amikor megismerkedtünk, bizony volt bennem egy kis megilletődöttség, hiszen számomra ő volt a Hang, a magyar nemzeti rock Nagy Embere. Ennek ellenére mégis pillanatok alatt összetegeződtünk. A közös szenvedély, meg a közös határon túli sors nagyon hamar megadta az alaphangot, mert nem egy orrát fenn hordó „celeb”, hanem ma is csak az a csibész, jó humorú gútai srác, akinek vagy 40 évvel ezelőtt megszületett. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Vadkerti Imre, a Kormorán zenekar frontembere, színész-rockénekes, a Társulat produkció Koppánya

– Hosszú volt az út, melyet bejárva a felvidéki kissrácból Magyarország egyik legismertebb előadója lettél?

– Hosszú is volt, meg kacskaringós is. Révkomáromban születtem és Gútán, a Csallóközben – ami szerintem a világ legszebb része – töltöttem a gyermekéveimet. Ötödik osztályos lehettem, amikor összehozott a sors Jókai Évával, az első zenetanárnőmmel. Éva néni vett rá, hogy az éneklést hivatásszerűen űzzem, és ezért mindmáig hálás vagyok neki. Aztán teltek az évek, és a fiatal „rocker” megjárta a Komáromi Jókai Színházat, alapítóként benne volt a keze és a hangja a Kis-Dunamenti Rockszínházban, tagja volt az Érsekújvári Rockszínpadnak. Az igazi nagy áttörést viszont a magyar televízió Társulat című produkciója hozta meg, ahol elnyertem Koppány szerepét, majd 2011-ben Koltai Gergő „beszervezett” a Kormoránba. Azt hiszem, ezt a nagy múltú formációt senkinek sem kell bemutatnom, hiszen a nemzeti rock egyik legismertebb képviselője. Mindemellett pedig játszom a Komáromi Magyar Lovasszínházban, önálló esteket is adok.

– Tény, nem unatkozol, de hogyan tolerálja mindezt a családod?

– Zsuzsa, a nejem a gútai önkormányzatnál dolgozik, hatalmas szerencsémre elfogadta a meglehetősen mozgalmas életvitelemet. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindig mindenben egyetértünk. Bizony akadnak időszakok, amikor valahogy nehezebben enged el. Mindez általában megoldódik, mert a feleségem és a gyermekeim is részesei az életemnek, ahogy én is része vagyok az ő életüknek.

– A gyerkőcök közül lesz, aki tovább viszi a színpadi vonalat?

– Mára egy kicsit túlzás gyerkőcöknek nevezni a csemetéimet, hiszen Bálint, Bence és Csenge a 18-23 éves korosztályt képviselik. Különben Bence fiam hegedül, Csenge lányom énekelget, de nem szeretném rájuk kényszeríteni az előadói életformát. Persze akadályozni sem akarom őket, ha kérik, segítek e téren, de meghagyom számukra a döntés szabadságát.

– Hoppá, akkor te csak a színpadon vagy az a „vérmacsó”, és odahaza az asszony meg a gyerekek viselik a nadrágot?

– Á dehogy. A nadrágot én viselem, mert Zsuzsa szoknyapárti. Komolyra fordítva a szót: nálunk tényleg demokrácia van, megbeszéljük a dolgokat, mert egyikünk sem hisz az egyszemélyes diktatúrákban.

– A rengeteg fellépésed mellett szoktál-e odahaza, csak úgy, a négy falnak „örömzenélni”?

– Néha, ha van rá időm, előveszem a gitáromat és csak úgy, a magam szórakoztatására játszom és énekelek. Ilyenkor általában a magyar rock aranykorából származó dalokat veszem elő. Szívesen játszom a Fonográf, a Bojtorján, a Korall számait és persze időről időre azért egy-két Kormorán-dal is becsúszik.

– Unokatesód, Körte, vagyis Vadkerti Attila a magyar kézilabda-válogatott színeiben sok örömet szerzett a kárpátaljai sportkedvelőknek. Te is sportolsz?

– Sajnos nem. Ahogy azt már mondtam, nem igazán jut időm magamra, de elhatároztam, hogy egyszer majd elkezdek futni. Ennek sajnos még nem jött el az ideje, de amúgy szerencsés alkat vagyok. No és azért egy-egy jobbfajta színpadi előadás is tudja égetni a kalóriákat.

– Van-e valamilyen hobbid?

– Csallóközi gyerekként hobbigyanánt értelemszerűen a horgászat jöhet szóba, csak ugye itt is az akut időhiány a legnagyobb baj. Fogtam ugyan már 10 kiló körüli pontyot is, de nem a szeretett Dunámon, hanem intenzív telepítésű halastavon, ami azért nem az igazi. Egyszer valódi vadvizen is szeretnék valami hasonló méretű halat kifogni, mi több, egyszer majd ide hozzátok is eljönni, hogy megismerjem egy kicsit a Tiszátokat. Ezenkívül nagyon jó kikapcsolódásnak tartom a vadvízi evezést is. Egy baráti-családi társasággal tavalyelőtt például a Vág folyón tettünk szép vízitúrát, ami annál is érdekesebb volt, mert kifogtunk egy komoly árhullámot, és néhol igencsak kapaszkodni kellett az evezőlapátokba.

– Ha örökölnél egy nagy földbirtokot, mihez kezdenél vele?
– Gyümölcsöst telepítenék. Hogy öregségemre legyen lekvárom… Meg finom, folyékony „gyümölcseszenciám”…

– Menyire vagy babonás?

– Vegyesen. A fekete macskát például nagyon nem szeretem. Ha keresztezi az utamat, bizony még ma is megmarkolom az ingem gombját. A péntek 13 viszont számomra amolyan fordított babona. Életem során nagyon sok nekem kedves esemény pont a péntek 13-hoz köthető.

– Mivel lehet amúgy istenigazából felbosszantani?

– Ha éhes vagyok, és nincs kaja! Üres hassal elviselhetetlen vagyok, és ezt zenésztársaim-kollégáim is jól tudják. Ennél csak az bosszant jobban, ha nem úgy szól a színpadi produkció, ahogy annak szólnia kellene.

– Hogy állsz a politikával?

– Nézd, manapság egy színpadi előadó – a celeb kifejezést nagyon utálom és inkább meghagynám másoknak – akarva-akaratlan részesévé válik a politikának. Szerintem ez nem jó dolog, mert nyilvánosan politikával nem a színészeknek, az énekeseknek kellene foglalkozniuk. De ha már ilyen világot élünk, elfogadom, hogy sokan kíváncsiak a politikai meggyőződésemre. Számomra az a fontos, hogy a Magyarországon szokásos politikai sárdobálás helyett mindig hallgassak a lelkiismeretem szavára. Mivel magam is kisebbségi magyarnak születtem, nyilván nem esik nehezedre kitalálni, hogy mit is szokott súgni a lelkiismeretem.

Matúz István

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó