“…azt a bizonyos „bácsi” megszólítást igazán megszolgáltam”

Antisportember, de azért szeret gazdálkodni. Örök optimista, akinél mindig félig tele van a pohár. A tiszteletet nem mindenáron megkövetelni, inkább kiérdemelni szeretné. Ha pedig tehetné pici lányát és feleségét szívesen elvinné egy dél-tengeri szigetre.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Király András, a Tiszapéterfalvai Ifjúsági Művészeti Iskola igazgatója.

– Amikor a nebulóidtól a felől érdeklődtem, hol talállak, az egyik srác „igazgatóbácsinak” titulált. Milyen érzés huszonévesen „bácsinak” lenni, hiszen nem is olyan rég még te is itt koptattad az iskolapadot?
– Azért nem tegnap volt az, amikor a hegedűvonókat és Szilágyi Teréz tanárnőm türelmét itt koptattam, hiszen Tiszapéterfalva után jött az ungvári hegedű-tanszak Sípos Natália „keze alatt”, majd a Lembergi Liszenko Zeneakadémia, ahol Marija Tkacsik volt a mentorom. Szóval „elkoptattam” némi lószőrt a hegedűvonómon, mire visszatértem Tiszapéterfalvára. Itt először elődöm, Homoky Gábor mellett tanultam meg mindazt, amit ma egy zenetanárnak és intézményvezetőnek tudnia kell, de nem tanítják a zeneakadémiákon. Végül igazgató lettem, tehát 28 éves koromra azért azt a bizonyos „bácsi” megszólítást igazán megszolgáltam.

– Tehát tekintélyelvűnek képzeled magad…..
– Húúúú, ez érdekes kérdés. Vitathatatlan, hogy vannak diákok akikkel szemben elengedhetetlen a kemény kéz, mert hiszek a régi iskola elveiben, amely szerint a tiszteletet el kell várni és meg is kell szolgálni. Ugyanakkor igyekszem úgy alakítani a dolgokat, hogy a diákok és a kollégák-beosztottak inkább a partnert lássák bennem, akivel egy hajóban eveznek és egy közös cél érdekében dolgoznak.

– Javíthatatlan optimistának tartod magad, akinek nem tudják elrontani a szája ízét. Ez miben szokott megnyilvánulni?
– Most például abban, hogy valahogy le kell nyelnünk egy igen kellemetlen „békát”. Valamelyik okos ott fenn, az oktatásügyi minisztérium háza táján ugyanis kitalálta, hogy erőteljesen vissza kell vágni a művészeti iskolák finanszírozását. Ennek köszönhetően több mint negyedével csökken a fizetésünk. Igen, jól értetted több mint 25 százalékkal nyesik meg az amúgy sem eget verő bérünket. Ettől egy pesszimista biztos nekimenne a Tiszának, de én azért se hagyom, hogy elvegyék a maradék életkedvemet. Ugyanakkor a kollégák körében rettenetes vihart kavar majd ez a rendelet, amit megértek. A zenész – ha még ráadásul pedagógus is – halmozottan hátrányos helyzetű emberfajta. Sosem volt kellően megbecsült, de ez a bércsökkentés mindenen túlmegy! Ezt csak optimizmussal, a jövőbe és Istenbe vetett hittel lehet kibírni. Úgy, ahogy azt sem egyszerű megélni, hogy egyre kisebb a presztízse a zeneiskoláknak. Sok szülő sokallja a havi 100 hrivnya tandíjat, amiért egy tanár hetente kétszer, néha háromszor egy órán keresztül foglalkozik a csemetéjével. Nem vagyok szociológus, de gyanítom, hogy az ennyire anyagias ember saját gyermekével nem ül le beszélgetni kétszer-háromszor hetente egy órára.

– Az iskoláról azt a közhelyet szokták puffogtatni, hogy az „életre nevel”. Szerinted akkor egy zenesuli mire nevel?
– Én arra szeretném megtanítani a nebulóimat, hogy tudjanak élni. Hogy küzdjék le az akadályokat, fogadják el, hogy a mindennapok keservével szembe kell nézni, de mindemellett tudjanak örülni az ünnepnapoknak. Szerintem nem csak azt a tucatnyi darabot kell bebiflázniuk, hanem meg kell tanulniuk örülni a zenének, a színpadi sikernek, a társadalmi érvényesülésnek. Egy dalolni-zenélni tudó és szerető ember pedig szerintem sokkal könnyebben illeszkedik be, sikeresebb és alapból vidámabb. Ezt kell adnia egy jó zeneiskolának!

– Család terén mi újság?
– A feleségem Krisztina alsós tanítónő, aki jelenleg gyesen van, hiszen 5 hónapja megérkezett a legkisebb „Király-lány”, Emma.

– Cigány-hegedűsök az újszülött kezébe szokták nyomni a vonót, hogy rámarkol-e, lesz-e belőle zenész. Te magyar zenészként nem estél kísértésbe, hogy ezt eljátszd?
– Az igazat megvallva eszembe sem jutott, de mihelyt hazaértünk a kórházból, már játszottam neki. Adtam egy kis koncertet, hogy lássam, mit szeret. A verdikt az lett, hogy Chopinnel bármikor jókedvre deríthető, mert szereti a finom, lágy dallamokat.

– Hogyan állsz a sporttal?
– Az igazat megvallva nálam nagyobb antisportembert még nem hordott hátán a Föld. Minden sporttevékenységem ki szokott merülni abban, ha füvet kaszálok a nyulaimnak, de lehetőség szerint azt is motoros kaszával teszem.

– Hobbi, szórakozás…
– Úgy látszik, nálunk Királyoknál – nagybátyám, Király Kálmán például a Nevetlenfalui Művészeti Iskola igazgatója, egyben jeles szőlész-borász is – nem csak a zenéhez alakul ki kötődés, hanem a gazdálkodáshoz is. Nálam ez a nyúltenyésztésben nyilvánul meg. No és lássuk be, a nyuszik igen hasznosak is tudnak lenni, hiszen, a tejfölös nyúlpaprikás sem utolsó dolog.

– Egy lakatlan szigetre kit vagy mit vinnél magaddal?
– Az attól függ, hol van az a lakatlan sziget. Ha mondjuk valahol a dél-tengereken ahol válogatni lehet a kókuszban-banánban-papajában és egyéb délszaki finomságokban, nem kell sok ruha és egy zsúptetős kunyhó is kényelmes lehet – a családomat vinném. Ha viszont valahol a Ferenc József – föld magasságában nézted ki nekem azt a lakatlan szigetet, akkor egy műholdas telefont, hogy minél hamarabb segítséget tudjak kérni és lelécelhessek.

– Ha egyszer kifognád a mesebeli aranyhalat, mit kérnél tőle?
– A mesében három kívánság szokott lenni, ezért én is hármat kívánnék: egészséget, békességet és szeretetet minden emberi lénynek. Még a politikusoknak is! Akkor hátha élhetőbb lenne a világunk.

Matúz István

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó