“…majdnem focista lettem”

Focistának készült, de hallgatott szülei józan szavára és állatorvos lett. Három ikerfiú büszke édesapja, aki sokszor szeretné megduplázni-megtriplázni a velük eltölthető időt, de ez egyre nehezebb. Szükség esetén pedig a fekete macskát is kikezeli a bajaiból, és utána azt se bánja, ha átmegy előtte.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Barszuly István, a Nagyszőlősi Járási Állami Élelmiszerbiztonsági és Állategészségügyi Központ vezetője.

– Egy népi mondást kissé kifacsarva azt ugyan ma már jól tudjuk miből lesz a cserebogár, de vajon kiből lesz állatorvos?
– Esetemben abból a 10-12 éves kissrácból, akit az állatorvos keresztapja – keresztapám Barszuly Laci bácsi jeles ugocsai „lódoktor” volt – gyakran elvitt magával a pácienseihez. Bármennyire is fura a mai steril világban, de bizony kiskamaszként már ott sertepertéltem mellette, és adogattam a keze alá a műszereket egy herélésnél vagy más műtétnél. Elég hamar eldőlt hát, hogy mi leszek, és ezért a kárpátaljai állatorvosok képzését meghatározó utat jártam be. Először a Munkácsi Mezőgazdasági Technikumban, majd a Lembergi Állatorvostudományi Egyetemen szereztem diplomát. Első munkahelyem egy sertéstelep volt, majd bekerültem az állami egészségügybe. Állami közszolgálati pályafutásom során pedig megéltem vagy 5 átszervezést, hágtam a szamárlétrát és most az ugocsai négylábúak egészségének lennék a főfelelőse.

– Nézete szerint a humán vagy az állatorvosnak van nehezebb dolga?
– Nem akarom a régi viccet idézni, mi szerint orvoshoz megy a lódoktor és az emberorvos rögtön azzal kezdi, hogy mondja, hol fáj. Erre az állatorvos felháborodottan visszaszól: ja, így könnyű magának felállítani a diagnózist. Sokkal inkább tartom a régi igazságot, miszerint a humán doktor a beteg embert, az állatorvos meg a beteg emberiséget gyógyítja. Lehet, ez egy kicsit nagyképűen hangzik, de tegye a szívére a kezét: nem azzá leszünk, amit eszünk? Testi-lelki egészségünknek pedig nem tesz jót egy virgonc, jó kedélyű – vagyis egészséges – házi kedvenc?

– Lesz, aki tovább viszi a családban a hivatást?
– Ezt még korai eldönteni, de tény, hogy három fiúgyermek édesapja vagyok. Mi több, a fiaim hármas ikrek! A srácok most hét- évesek és mindegyikük szereti az állatokat. Erről Jessica, a tacskónk és Murcsik, a cicánk tudna közelebbit mesélni. A két jómadár – érdekes módon jól kijönnek egymással – hatalmas becsben van odahaza. A fiaim ráadásul ügyesen bánnak a focilabdával is, ami valószínűleg apai örökség, mert majdnem magam is focista lettem. A szívem mélyén ezért nagyon szeretném, ha valamelyikükből egyszer jó labdarúgó lenne és büszkén mehetnék ki a meccsére.

– Hogyan volt az a „majdnem focista lettem…” kezdetű történet?
– Egyszerűen. Gyerekkoromban nagyon szerettem a focit, sokat sportoltam és nyolcadik osztály után lehetőségem lett volna Lembergbe, sportiskolába kerülni. A szüleim azonban leszavazták a tervemet, mert valami biztos, stabil állást szerettek volna a kezembe adni. Kapóra jött a keresztapám által belém oltott állatszeretet és úgy gondolták, egy állatorvosi praxis csak biztosabb megélhetést jelent, mint a focistalét.

– Ha ismét megszületne, mit tenne az élete során másképp?
– Semmit. Ismét állatorvos lennék, mert ez egy nagyon szép hivatás.

– Mi tudja kiborítani a munkája során?
– Sajnos sok minden. Nehezen tolerálom, mikor tudom, hogy mit kellene tennem az állat egészségének helyreállítása érdekében, de a gyógyszer vagy a felszerelés hiánya miatt nem tudok segíteni. Nagyon nehéz – bizony „gyomor” kell hozzá – likvidálni egy állatállományt a fertőzések továbbterjedésének megállítása céljából. A tiszaújlaki sertéstelepen kitört afrikai sertéspestis miatt leölt jószágok ma is kísértenek. A harmadik dolog, ami végképp ki tud borítani, az a szakma katasztrofális helyzete. A jó állatorvosok diploma után rögtön lelépnek Magyarországra vagy valamelyik más EU-tagországba. Megértem őket, hiszen ott egy hónap alatt keresnek annyit, amennyit Ukrajnában egy év alatt, de lassan nem lesz kivel dolgozni! Ez pedig nagy bajokat vetít elő az ukrán élelmiszertermelés terén.

– Hogyan áll a babonákkal. A fekete macskát is ellátja, ha kell?
– Alapvetően nem vagyok babonás, pontosabban a rossznak tartott ómenekkel nem törődöm. Viszont ha találok egy négylevelű lóherét, azt elteszem, mert hátha jó szerencsét hoz.

– Hobbi, szórakozás?
– Mint mondottam, szeretem a focit és alkalomadtán a barátaimmal egy kis edzőtermi meccsre ma is össze szoktunk jönni. Emellett pedig néha pecázom. Nagy halat ugyan sosem fogtam, de keszegezni – mikor a horog körül folyton „akció” van – nagyon szeretek.

– Van kedvenc focicsapata?
– A Sahtar Donecknek drukkolok, mert megérdemlik. Idehaza meg a nemzetközi kupákban sem szerepelnek rosszul, ráadásul szórakoztató, jó focit játszanak.

– Ha örökölne egy szép nagy földdarabot, mihez kezdene vele?
– Beültetném mindenféle gyümölcsfával, hogy a fiaimnak a korai meggytől a dióig mindig legyen valamilyen friss gyümölcs az asztalán. Én meg öregkoromra csak hűsölnék a fák árnyékában és tavasszal hallgatnám a méhek zsongását a virágokon. Persze ez nem csak álom, mert bizony van egy 70 gyümölcsfát számláló kis kertünk, amit az anyósom gondoz, mert nekem sajnos nincs rá időm.

– Egy lakatlan szigetre kit vagy mit vinne magával?
– Csakis a családomat, mert akkor végre lenne időm rájuk, és a nejem sem szapulna, hogy alig vagyok odahaza.

– Ha pecázás közben kifogná az aranyhalat, mit kérne tőle?
– Elsősorban azt kívánnám, hogy béke legyen a világban, mert ha azokat a pénzeket, amit haditechnikára költenek okosabban használnák fel, sokkal jobban élnénk. A második kívánságom az lenne, hogy soha senki ne legyen beteg. Végül pedig, hogy állatorvosként legfeljebb ivartalanítással foglalkozzunk, ne legyenek járványok. Hogy sertéspestissel, veszettséggel, leptospirózissal, száj- és körömfájással meg baromfiinfluenzával a kollégák csak a könyvek lapjain találkozzanak.

 

Matúz István

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó