„…hiszek abban, hogy urai vagyunk saját sorsunknak…”

Alig volt 5 esztendős, amikor leült a zongora mellé, és ez a kapcsolat azóta is töretlen. Szereti a csibész nebulókat, amennyiben a csibészség nem sunyisággal, hanem őszinteséggel társul. Kiváló háziasszony, aki ha kell, éjfélkor is fakanalat vagy seprűt ragad, és mindemellett igazi nő. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Engi Erika, a Tiszapéterfalvai Művészeti Iskola Bonis Bona díjas zongoratanárnője.

– Hogyan lett a tiszapéterfalvai kislány zenetanárnő?
– Ami azt illeti tényleg icipici kislányként indult el az utam a zene világában, mert még csak 5 éves voltam, amikor elkísértem a bátyámat a zeneiskolai beiratkozására. Bárány Józsi bácsi, a péterfalvai zenesuli akkori igazgatója viszont felfigyelt rám, és megengedte, hogy ellátogattak a foglalkozásokra. Ennek köszönhetően 9 évig jártam a tiszapéterfalvai zeneiskolába, majd felvételiztem az Ungvári Zeneművészeti Szakiskola. Miután ott befejeztem a tanulmányaimat, azonnal munkába álltam az egykori alma materomban, és ennek bizony már 34 éve.

– Nemrégiben kárpátaljai zenepedagógusként vehette át a Nemzeti Tehetség Program keretein belül alapított Bonis Bona Díjat. Mit érzett, amikor megtudta, hogy ott van a kitüntetettek között?
– Elsősorban hatalmas meglepetést, és bizony beletelt pár percbe, míg egyáltalán elhittem, hogy tényleg nekem szól az értesítés. Különben pont a zeneiskola 12 diákját nyaraltattuk a Balatonon, amikor megkaptam a hivatalos e-mail-t, ami persze fenekestül felborította a terveimet. Alig értem haza, máris „repülőrajtot” kellett vennem, hogy június 8-án a Vigadó dísztermében átvehessem az elismerést, de soha senkinek ne legyen nagyobb problémája. Egyébként szeretném hinni, hogy az elmúlt 34 év pedagógusi munkájával, a tanítványaim által elhozott kárpátaljai és magyarországi zenei díjakkal, no és azzal, hogy generációkkal sikerült megszerettetni a zene örömét, megszolgáltam azt a kitüntetést, melyet a tehetséggondozás terén kiemelkedő teljesítményt nyújtó pedagógusok vehetnek át.

– Tanítványai közül a rosszcsontok vagy az eminensek a kedvencei?
– Szeretem a csintalan gyerekeket. Azokat, akiknek ott csillog a „szikra” a szemüben, de mindig megkövetelem az őszinteséget. A sunnyogást, a lapítást és mentegetőzést ki nem állhatom. Emiatt sokan kimondottan szigorúnak tartanak, de én inkább következetesnek mondanám magam.

– Mivel lehet úgy istenigazából kihozni a sodrából?
– A rendetlenséggel és pontatlansággal! Tudja, anyai oldalról van bennem egy jó adag sváb vér. Édesanyám a Munkácsi járás egykoron virágzó sváb közösségéből származik, a Kizmann-família sarja. Tőle sikerült megörökölnöm a hajlamot a németes precizitásra. Ezt pedig még a kedves férjem és a két nagy fiam is jobbnak látja elfogadni. Laci, a párom például pont most vallotta be, hogy sikeresen lekávézta a kedvenc asztalterítőmet, amiért felment egy cseppet a pumpa.

– Szegény Laci akkor ezek szerint „számon lesz kérve”, és ön viseli a nadrágot…
– Téved. Laci legfeljebb meg lesz „dorgálva”, mert nem rá, hanem a kávéfoltra vagyok mérges. Kapcsolatunkban a nadrágot pedig nem én viselem. Lehet, hogy ez egyeseknek furcsa, de alapvetően én is nőből vagyok. Szeretek vásárolni, imádom a divatot, képes vagyok egy butikban órákig válogatni, és igényem van a romantikára is. Nagy szerencsém, hogy Lacim mindezt elfogadja és megadja nekem.

– Ha örökölne egy szép nagy földbirtokot, mihez kezdene vele?
– Villámgyorsan átadnám a 29 éves nagyfiamnak, Gábornak, aki bár fogorvos, mégis javíthatatlanul vágyik a farmeréletre. Mondjuk ebben a nagyapja – Engi Gábor, a nevetlenfalui Aranykalász Kolhoz egykori vezetője – a fő ludas. Apukám ugyanis Gabikát hátulgombolós korától előszeretettel vitte be a „munkahelyére”, ahol a srác belebolondult a gazdálkodásba. Már kiskamasz korában is voltak nyulai, baromfijai, és a gyerekkori bevésődések mindmáig megmaradtak. Ha őszinte akarok lenni, néha bizony egy kicsit mérges is vagyok, hogy miért tanult az orvosin, mikor minden vágya egy pár gumicsizma meg a hajnali kelés.Öccse, Dávid viszont sokkal realistább, két lábbal a földön álló alkat. Amikor pályát kellett választania, rögtön azt mondta, ha a bátyám a fogorvosi pályát választja, én fogtechnikus leszek és közösen jól menő fogászati vállalkozást nyitunk majd. Az a jól menő fogászati vállalkozás viszont sajnos még várat magára. Jelenleg mindketten alkalmazottak, de egyszer hátha összejön nekik.

– Milyen háziasszony?
– A családom szerint kitűnő, de az is igaz, hogy a házitündérkedésre más irányú elfoglaltságaim miatt néha rámegy a fél éjszaka.

– Szokott örömzenélni odahaza vagy baráti körben?
– Hogyne. Sőt, a diákjaimat is arra buzdítom, hogy alkalomadtán tegyenek így, hiszen a zene egy kultúrákon és korosztályokon átívelő kapocs lehet, amit vétek berozsdásodni hagyni. Emellett fontosnak tartom, hogy tanuljanak meg játszani a játékosság eredendő, szórakoztató értelmében is. Ha pedig egy baráti-rokoni körben, családi összejövetelen leülnek a zongorához, tudniuk kell, milyen jó és örömteljes a közönségnek adni, hiszen sokkal többet kapunk vissza.

– Hogyan áll a babonákkal?
– Semennyire, mert nem hiszek bennünk. Mi több, a horoszkópokat és az ezotéria minden megnyilvánulását is hatalmas ostobaságnak tartom. Istenben hiszek és abban, hogy urai vagyunk saját sorsunknak.

– Ha most egy jó tündér ülne ön előtt és kérhetne egyetlen dolgot, mi lenne az?
– A békesség, hiszen ha megvan a külső és belső békénk, meg vagyunk elégedve magunkkal, onnan már csak egy hajszálnyira van a harmónia, ami egy zenetanár számára talán a legfontosabb dolog.

Matúz István

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó