„…mi vagyunk az utolsó fecskék…”

Környezetében rendkívüli népszerűségnek örvend, hisz barátságos, segítőkész, optimista ember. Arról nem szólva, hogy az általa vezetett oktatási intézményen kívül, sokat tesz a helyi közösségért is. Azon ritka kivételek egyike, akik szerencsésnek és boldognak érzik magukat. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Bogáthy Eleonóra, a Kisgejőci Egry Ferenc Oktatási-Nevelési Komplexum igazgatója, fizika szakos tanár, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnökségi tagja.

– Milyen érzés 2018-ban egy magyar tannyelvű iskola igazgatójának lenni?

– 2015-ben neveztek ki, addig az intézmény helyettes vezetőjeként tevékenykedtem. Vegyes érzésekkel kezdtük meg az idei tanévet. Úgy vélem, a szakma számára számos nehézséget tartogat ez a tanév, de küzdünk, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy a gyerekek megfelelő oktatásban, nevelésben részesüljenek. Jelenleg egy nevelői állás betöltetlen, a gyesen lévő kismamák óráit kell átszervezni, valamint azokat kell helyettesíteni, akik felmondtak, mert családostul külföldön vállaltak munkát. Lévén kis közösség, érzékenyen érint bennünket minden egyes ember távozása, nehéz pótolni a hiányzó láncszemeket. Hat gyerek is távozott, mivel szüleik szintén áttelepültek. De úgy érzem, mi még viszonylag jó helyzetben vagyunk a munkaerő terén.

– A nehézségek mellett nyilván sikereket is tartogatott az ön számára pályája.

– 1990-ben kezdtem el tanítani félállásban úgy, hogy közben még tanultam az Ungvári Állami Egyetemen. Majd amikor 1991-ben lediplomáztam, teljes állást kaptam a kisgejőci iskolában. Voltam napközis nevelő, matematika- és fizikatanár. 2013-ban elvállaltam a helyettes igazgatói beosztást. Jelenleg 115 tanulónk és 21 óvodásunk van. Nagy öröm számunkra, hogy az oktatási komplexum szomszédságában álló, évekig omladozó egykori kultúrház felújítása végre megtörtént. Sokáig senki nem látott benne fantáziát, de a kárpátaljai óvodafejlesztési program keretében a KMPSZ megvásárolta a községi tanácstól a romot és a telket is, s két évvel ezelőtt nekiláttak a felújításnak. Rengeteg munka van benne, nagy öröm ez a falunak, mert senki nem gondolta, hogy az omladozó épületből valaha még korszerű közintézmény válik.

– Huszonnyolc éve van a pályán, milyen változásokat észlelt ez idő alatt a gyerekeken, a szülőkön?

– Tény hogy változtak. A mai generáció teljesen más, mint a húsz évvel ezelőtti. A fiatalok sokkal tájékozottabbak, fejlettebbek, gyakran olyan kérdésekkel, témákkal hozakodnak elő, amiről nem is gondolnánk, hogy érdekli őket. Nyilván soha nem volt könnyű ez a pálya, nem hiába mondják – a tanításhoz elhivatottság kell.

– Amióta vezető beosztásba került, másként viszonyulnak önhöz a kollégái?

– Remélem, nem. Soha nem játszottam a főnököt, próbálok mindenkivel jó kollegiális viszonyt kialakítani, s arra törekszem, hogy kellemes hangulat uralkodjon intézményünkben.

– Pozíciója megköveteli, hogy jó pedagógus, pszichológus legyen, de az állam azt is elvárja, hogy jól menedzselje az irányítása alatt álló intézményt. Korábbi interjúalanyaim munkájuk ezen részétől ódzkodtak a leginkább.

– A dokumentumok szintjén sok minden az igazgató hatáskörébe tartozik. Viszont pénzügyileg mi még az Ungvári Járási Oktatási Osztályhoz tartozunk, az anyagi kérdésekben tehát egyelőre nem kell döntenem. Bár ajánlották, hogy önállósodjunk, úgy vélem, a jelen gazdasági helyzetben ennek még nem érkezett el az ideje. Tény viszont, hogy próbálok különféle pályázatokon részt venni, hisz műszaki eszköztárunkon mindig van mit javítani.

– Milyen más szakmában tudta volna elképzelni magát?

– Mindig is arra készültem, hogy tanítani fogok. Punykó Marika néni volt az osztályfőnököm szülőfalumban Beregújfalun, mindmáig ő a szakmai példaképem. Az én családomban korábban nem volt tanár, de a férjemében igen. Anyósomtól például nagyon sok hasznos tanácsot, segítséget kaptam.

– Hogy hozta össze a sors a férjével?
– Egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg vele, 1990-ben összeházasodtunk és ide, Kisgejőcre jöttem menyecskének. Miklós is a fizika szakon végzett, tanított is, de egy idő után pályát váltott. Jelenleg kisvállalkozó. Három lányunk született: Emese huszonhét éves, a budapesti Semmelweis Egyetemen gyógyszerészetet tanult, jelenleg a doktori cím megszerzésén dolgozik. Boglárka huszonnégy éves, ő az Ungvári Nemzeti Egyetem matematika szakán végzett, s jelenleg az Egán Ede Kárpátaljai Gazdaságfejlesztési Központ pályázati referense, Eszter pedig tizenhét, most első éves a ІІ. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola földrajz szakán.

– Férje igazán kiváltságos helyzetben lehet ennyi hölggyel körülvéve…

– Nagyon boldog és büszke rá, hogy három lánygyermek édesapja lehet. Rendkívül családcentrikus, imádja őket, és azokat az alkalmakat, amikor mindnyájan odahaza vannak. A nagyobb ünnepeken körülüljük az asztalt. Szerencsés vagyok, mert ilyenkor átveszik tőlem a fakanalat és ők készítik el az ünnepi menüt. Nagyon sokat segítenek más alkalmakkor is, akár befőzésről, akár egyéb ház körüli munkáról van szó.

– Egyébként melyikőjük hasonlít önre a leginkább?

– Azt mondják, a természete alapján Eszter. De én mindegyikükben próbálok felfedezni valami külső vagy belső hasonlatosságot.

– Optimista ember hírében áll. Honnan, miből merít energiát a mindennapokhoz?

– A családomból, a kollégáimból. Ha azt látom, hogy jó a hangulatuk, bizakodóak, az nekem is szárnyakat ad. Jó érzéssel tölt el, hogy az oktatói munkán kívül színes kulturális életet tudunk biztosítani a településen élőknek, hisz valamennyi rendezvény nálunk kerül lebonyolításra.

– A vallás milyen szerepet játszik az életében?

– Ugyan nem vagyok rendszeres templomjáró, ettől függetlenül napi kapcsolatban állok a jó Istennel. Meggyőződésem, hogy elrendelés szerint élünk, megvan az Úrtól kapott feladatunk, és biztos, hogy a dolgok nem véletlenül történnek. Hibáink és problémáink is azért vannak, hogy tanuljunk belőlük.

– Krízishelyzetekben feltalálja magát?

– Magam is elcsodálkoztam már többször, vajon hogyan tudtam józanul gondolkodni az adott extrém helyzetben. De többnyire sikerül, majd később, amikor elhárul a baj, akkor szoktam belegondolni, hogy valójában mi is történt…

– Könnyű megríkatni?

– Túlságosan is. Valahányszor a lányaim énekeltek a Gyöngykaláris Kórusiskolával, azt is végigsírtam.

– Melyik időszakot nevezné eddigi élete legboldogabb periódusának?

– Nem tudnék választani. Ha még egyszer kezdhetném, mindent ugyanúgy csinálnék. Hála Istennek nagyon szerencsésnek vallhatom magam, hogy egy olyan ember mellé vezérelt a sors, amilyen a férjem, aki egyben a legfőbb támaszom, s lehetővé teszi, hogy koncentrálni tudjak a hivatásomra.

– Ha rákényszerülne, hogy máshová költözzön, hol élne legszívesebben?

– Gyakorlatilag mi vagyunk az utolsó fecskék a családban, akik itt maradtunk. De összes bajával, gondjával, nehézségével együtt nagyon szeretjük Kárpátalját. Tamási Áronhoz hasonlóan úgy vélem, az a cél, hogy otthon legyünk a világban…

Magyar Tímea

Forrás:

KISZó/Fotó: Zunko Barnabás

Post Author: KISZó