„…Meggyőződésem, hogy Istennek is van humorérzéke…”

Ukrajna legforrongóbb, 2014-es esztendejében döntött úgy, hogy Kárpátalján fogja szolgálni Istent, a magyarokat és minden hívő lelket. Hatalmas felelősséget, a magyarországi ferences rendtartomány vezetését cserélte el Kárpátalja római katolikus híveinek közelebbi szolgálatáért. Rendhagyó szerzetes, mert ismeri a tréfát, óraszám lehet vele beszélgetni világi dolgokról, és ugyanakkor nem csak a neve magyar. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Magyar Gergely, a Nagyszőlősi Ferences Misszió vezetője.

– Ön négy esztendeje érkezett Kárpátaljára, de milyen út vezet idáig?

– Tizennyolc évesen léptem be a Ferences Rendbe…

– Bocsánat, hogy közbevágok, de életkorából következtetve akkor még igencsak a szocializmust építette a kádári Magyarország. Hogyan léphetett szerzetesi életpályára valaki, mikor az államvallás az ateizmus volt?

– Mint sok minden mást, ez is Magyarország sajátos szocializmusa magyarázza. A „legvidámabb barakkban” ugyanis létezett egy megállapodás az állam és a Vatikán között, mely szerint a bencések, a piaristák, a ferencesek és egy apácarend, az iskolanővérek – vagyis az évszázados múlttal rendelkező, a magyar történelemmel szervesen összefonódott szerzetesrendek – fenntarthatták működésüket, amennyiben egyházi képzésük csak középfokú marad, és minden rend fenntart legalább két világi középiskolát. A mi rendünk is ennek a kiskapunak köszönheti, hogy túlélte Magyarországon a szocializmust. Magam is a ferencesek által fenntartott esztergomi katolikus gimnáziumban érettségiztem, majd az érettségit követően úgy döntöttem, hogy egyházi pályára lépek. Édesapám egyházi lapszerkesztő-újságíró-publicista volt. Ennek következtében a család is támogatta a döntésemet. Hét év teológiai képzést követően, 1988 decemberében szenteltek pappá, majd rendünk másik iskolájában, a szentendreiben lettem hittanoktató. Egy tartományfőnök döntésének köszönhetően pedig 1997-ben rendünk szécsényi kolostorának vezetője lettem, ahol a fiatal novíciusok nevelése hárult rám.

– Nem volt túl fiatal ehhez, hiszen akárhogy számolom, csak a harmincas évei vége felé járt akkoriban, a többség meg valahogy úgy tekint a rendházfőnökökre, mint szigorú, ősz szakállú pátriárkákra?

– Szerintem nem, hiszen ahogy a gyermeknevelés ideális életkora se a 60-70 év, úgy a novíciusokkal való foglalkozáshoz is kellett a fiatalos lendület és energia. Végtére az édesapák sem nagypapákként kezdik pályafutásukat. Az évek viszont teltek, és 2003-ban, ismét tartományfőnöki döntésként, megkaptam az egyik magyar nyelvű rendtartomány vezetését, majd amikor 2006-ban a két magyarországi rendtartományt összevontuk, ennek is én lettem a vezetője. Ekkor a 14 magyarországi és 15.-ként a nagyszőlősi rendház tartozott hozzám, amelyekben 110 szerzetes teljesített szolgálatot.

– Elképesztő szerénységgel beszél arról, hogy gyakorlatilag évekig vezette a ferences rend magyarországi ágát, de még mindig nem tudjuk, hogyan került vidékünkre.

– 2014-ben arra az álláspontra jutottunk, hogy Nagyszőlősre kerülök. Ez számomra amolyan levezetése a szerzetesi pályafutásomnak, aminek különben igen örülök, hiszen 1993-ban a növendékeimmel már egyszer körbekerékpároztam Kárpátalját. Talán annak a biciklitúrának is köszönhetően kerültem ide, Jónás atyát váltva.

– Említette, hogy kerékpáron is bejárta Kárpátalját. Hogyan áll a sporttal?

– Kerékpározni és folyókban-tavakban úszni nagyon szeretek, de a legnépszerűbbnek kikiáltott sportág, a foci valahogy hidegen hagy. Nem mondom, egy-egy Bajnokok Ligája meccset megnézek, mert amit ott művelnek, az annyira magas fokú futball, hogy a látványa is szórakoztató, de nem tartom magam focidrukkernek. Mindez valószínűleg annak tudható be, hogy kora gyermekkorom óta rövidlátó vagyok, és a szemüveg miatt kimaradt életemből a „kölyökfoci”.

– Az évszázadok során a szerzetesek rengeteg élc célpontjául szolgáltak. Ön hogyan áll a humorral?

– Jó kérdés, mert a kereszténységnek volt egy olyan időszaka, mikor Isten és a humor kapcsolata szigorúan tabunak számított. Én csak örülni tudok annak, hogy ezek az idők elmúltak, mert igenis szeretem a szellemes vicceket, hiszen önnön gyarlóságunkon nevetni az egyik legnagyobb adomány. Hozzásegít bennünket, hogy a legnehezebb helyzeteken is túl tudjuk tenni magunkat és közben azért emberségünk is megmaradjon. De tovább megyek. Meggyőződésem, hogy Istennek is van humorérzéke, hiszen saját képére formált bennünket, tehát humorérzékünk tőle származik. Mi több, az Újtestamentumból világosan látszik, hogy Jézus maga is tudott tréfálkozni, amikor még a Föld bibliai tájait járta.

– Mennyire sikerült megismerni Kárpátalját?

– A dolog folyamatban van, hiszen mint ahogy mondtam, 93-ban alaposan bebarangoltam vidéküket, és ha tehetem, azóta is ismerkedem Kárpátalja nevezetességeivel. Nemrégiben például módom volt eljutni az Árpád-vonal bunker-rendszereihez, ami nagyon megható élmény volt.

– Történelmi szerzetesrend képviselőjeként milyen a viszonya a történelem tudományával?

– Sosem tartottam magam valami nagy történésznek, egyes részletekbe viszont szeretek belemélyedni. Most éppen Kapisztrán János porhüvelyének történetéről olvasgatok, hiszen érdekes módon még a korszak szakértőinek számító történészek is vitatják, mi lett koporsójának a sorsa. Egyesek egyenesen azt állítják, hogy meg sem érkezett a Kankó-várhoz.

– Mi volt a legpozitívabb élménye vidékünkön?

– Az, hogy Kárpátalján még egy kicsit lassabban jár az óra. Az emberek nem olyan feszített tempóban élik az életüket, mint mondjuk a budapestiek, és az igazat megvallva egy kicsit jobban oda figyelnek egymásra. Itt még különösen faluhelyen dívik, hogy megérdeklődjük a másik gondját-baját, és ha tudunk, segítünk neki. A nyugati nagyvárosokban lassan egy elmormogott köszönés a legtöbb, amit a szomszédok egymás irányába megengednek.

– A fentiek fényében mi volt legnegatívabb tapasztalata nálunk?

– A szervezetlenség. Az, hogy a szemetelni, tilosban parkolni, adóval és járulékkal „ügyeskedni”, véteni a KRESZ ellen a legtöbb kárpátaljai számára teljesen természetes. Remélem, minél hamarabb megszületik az itt élő emberekben a saját maguk iránti igényesség, mert ennek a tájnak és a benne élő embereknek csak akkor van jövőjük.

– Ha kérhetne egyvalamit a Jóistentől, mi lenne az?

– Most nagyon furcsállni fogja, amit szerzetesként mondok, de azt kérném, hogy amikor eljön az ideje, békésen és minimális fájdalommal lépjek át ebből a világból abba a másikba. Tudja, az aggkorral járó fájdalmakból igen sokat láttam, és megvallom őszintén, nem szeretném átélni azokat a fájdalmakat és szenvedéseket, amelyek sok hívőnek kijutottak.

Matúz István

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó