„… minden nehézség ellenére otthon a legjobb”

Kedves, segítőkész, szívesen vállal társadalmi munkát, meggyőződése, hogy bár mindenütt jó, mégiscsak otthon a legjobb, mindenféle nehézség ellenére. Szereti a gyerekeket−ez náluk családi vonás−, ezért választotta az óvodapedagógiát szakmájának. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kucin Gabriella, a Nagybocskói Romzsa Tódor Magyar Óvoda óvónője.

− Milyen gyerek volt?

− Visszanézve most a gyerekkoromra, azt mondhatom, hogy nem voltam rossz gyerek. Hogy ez a természetemnek köszönhető, vagy a szüleim nevelési módszerének? Valószínűleg mindkettőnek. Anyukám szakmája a gyereknevelés, és igazán ért hozzá, hogyan érje el, amit akar. Bár én eléggé szófogadó voltam, azért a gyerekcsínyek nem hiányoztak az életemből. Legtöbbször talán azért szidtak meg, mert zöld gyümölcsöt ettem, pedig szigorúan megtiltották.

− Édesanyja példáját követve lett óvodapedagógus?

− Részben tényleg az ő példáját követtem, a szülők szakmája, nevelése, azok az értékek, amelyeket ők képviselnek, nagyban kihatnak a gyerek pályaválasztására. Másrészt, szerintem szinte minden kislány óvó-vagy tanítónő szeretne lenni. Azt hiszem, ebben én sem voltam kivétel. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy mire pályaválasztásra került a sor, nem igazán volt nagy választási lehetőségem, ha továbbra is itt szerettem volna élni és dolgozni. Mi úgy negyedikes koromig Beregszászban laktunk, abszolút magyar nyelvű környezetben, aztán Nagybocskóra költöztünk. Elég nehezen viseltem a váltást, más volt az iskola, a környezet, a szokások és a nyelv, amelyet akkor alig értettem. Szerencsére elég hamar adaptálódtam, bár nem volt könnyű. Amikor el kellett döntenem, mi legyek, az óvodapedagógusi szakmát választottam. Szerettem a gyerekeket, szívesen foglalkoztam velük, anyukám is óvodában dolgozott, na meg a településen sem igazán volt nagy a választási lehetőség munkahelyet illetően. A középiskola befejezése után sikeresen felvételiztem Ivano-Frankivszkban a Vaszil Stefanik nevét viselő nemzeti egyetemre. Tanultam és dolgoztam is. Szeretem a szakmámat, szívesen vagyok a gyerekekkel.

− Az idők folyamán Bocskón jelentősen csökkent a magyar ajkú lakosság száma. Napjainkban szívesen adják gyermekeiket a szülők magyar óvodába?

− A két- és nemritkán háromszoros túljelentkezésből ítélve szívesen. Eleinte a nagyszülők kezdeményezésére, most pedig már pluszlehetőségként tekintenek erre az óvodára azok a szülők is, akiknek nincsenek magyar gyökereik.

− Hogyan éri el, hogy a nebulók szívesen tanulják a számukra néha idegennek számító nyelvet?

− A kisgyerekek nagyon nyitottak minden új iránt. Ha az érdeklődésüket felkeltve úgy oktatjuk őket, hogy azt hiszik, játszanak, akkor szívesen megtanulnak bármit. Elég könnyen meg lehet találni a szívükhöz vezető utat.

− Türelmesnek tartja magát?

− Igen. Akinek nincs elég türelme, ne válassza ezt a szakmát.

− Mi szokta kihozni a béketűrésből?

− Nem is tudom. Nem bosszankodom, ha a picik csak többszöri rábeszélés után teszik azt, amit kérek, nem zavar, ha csintalanok, a szófogadást is tanulniuk kell. Viszont nem szeretem, vagyis inkább aggaszt, ha nem akarnak enni. Elég gyakran előfordul, hogy étkezésnél azt mondják, én már ettem otthon, vagy majd otthon fogok enni, miután már fél napja az óvodában van. Némi találékonysággal szerencsére ezt a problémát is orvosolni lehet.

− Könnyen barátkozik?

− Azt hiszem, igen. Bár itt a faluban nem nehéz, hiszen mindenki ismer mindenkit. Az utóbbi években sajnos egyre kevesebben leszünk. Munkalehetőség hiányában a fiatalok közül egyre többen vállalnak munkát külföldön, s mind többen maradnak ott családostul. Mi is próbálkoztunk, a férjem Csehországban dolgozott, s mivel én gyesen voltam a kisebbik fiammal, úgy határoztunk, én is odaköltözöm, hogy együtt legyen a család. Három évig laktunk ott. A gyerekek óvodába is jártak, de nem igazán érezték jól magukat. A nagyobbik fiam zárkózott lett, bár megtette, amit kértek tőle, az egyébként eleven kisfiú semmi aktivitást nem mutatott, nem szerepelt, nem vett részt a programokban. Akkor azt mondtam, ebből elég, megyünk haza. És hazajöttünk. Mert bár úgy tűnik, másutt jobb, a valóságban azonban minden nehézség ellenére otthon a legjobb. Azóta minden visszatért a rendes kerékvágásba. A fiam megint életvidám, rengeteg barátja van, most már iskolás, s ott sincs vele gond.

− Szokott politizálni?

− Nem szeretem a politikát.

− Mennyire követi a divatot?

− Mint minden nő, én is szeretek jól kinézni, de nem futok a divat után. A mindennapokban a kényelmes, sportos öltözéket részesítem előnyben, amiben bárhol leülhetek a gyerekek közé, és nem jelent problémát, ha az udvaron játszás közben néhányan megszeretgetnek, megölelgetnek nem éppen patyolattiszta kezecskéjükkel.

− A falun lakó embereket sokan babonásnak tartják. Ön hisz a babonákban?

− Határozottan nem. Nem zavar, ha a macska átszalad előttem az úton, akkor sem, ha fekete.

− Mivel tölti a szabadidejét?

− Leginkább otthon vagyok, mindig van valami tennivalóm. Alkalmanként összejárunk a rokonokkal, barátokkal, akkor is inkább a kertben piknikezünk, saslikozunk.

− Mesélne valamit a családjáról?

− Kétnyelvű családban nőttem fel, anyukám magyar, apukám ukrán. A férjem nagyszülei magyarok, az édesapja megőrizte az anyanyelvét. A páromnak, bár mindent ért, a beszéd már nehezebben megy. Két fiunk van, Artúr hat és fél éves, Maxim pedig négy és fél. Artúr ukrán iskolába jár, itt a községben csak ilyen van. A gyerekek mindkét nyelvet bírják, otthon magyarul beszélek velük. Nem szeretném, ha elfelednék az anyanyelvüket, erre pedig igen nagy esély van, hiszen az óvodán kívül csak a vasárnapi iskolában gyakorolhatják. Annak nagyon örülök, hogy ott a népdalokkal és néptáncokkal is megismerkednek.

− Szívesen vállal társadalmi munkát?

− Természetesen! Mert ki, ha nem mi? Sajnos már nagyon kevesen vagyunk, ezért nagyon szívesen adunk hírt magunkról, s azt is örömmel vettük, hogy idén nálunk rendezték meg a Felső-Tisza-vidéki magyarok találkozóját, annak ellenére hogy, rengeteg plusz munkával járt.

Bökényi Magdolna

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó