Széljegyzet: Nyelvtolerancia

Nemrég az ukrán fővárosba kellett utaznom. Mivel rég adódott ilyen alkalom, úgy döntöttem, a vonatozás hosszú, és az ott-tartózkodás nyúlfarknyi idejét többek között egy kis magán-közvéleménykutatásra is felhasználom. Vizsgálódásom tárgya – mi is lehetett volna más – „a népek közti érintkezés nyelvének” (nem az oroszra gondoltam, az angol – a helyzetből adódóan – fel sem merült) tettenérése.

Ugye még frissen él bennünk, hisz az államfő, a külügyminiszter unos-untalan hangoztatta, hogy az ország minden polgárának tudnia kell ukránul. Nyelvturistáskodásom tehát e tézis, helyesebben mondva – alapelv jegyében zajlott.

Minálunk az utazás egyik kulcsfigurája a hálóvagon kalauza. Jó szándékán sok múlik (mikor kapod a kihagyhatatlan teát, rágyújthatsz-e sutyiban a tizensok órás út alatt…). Ennélfogva ő kihagyhatatlan. Nos, a fiatalembernél készségesebb, barátságosabb utaskísérővel még nem találkoztam. Viszont az elnöki álláspont szerint volt egy megbocsáthatatlan hibája: oroszul és csakis oroszul kérdezett, válaszolt. Távolról sem mellékesen jegyzem meg, ez ellen egyetlen utas sem emelt kifogást. Szóval rajtam kívül mindenki nagy lelki nyugalommal használta anyanyelvét (gyanítom, az sem vezetett volna pogromhoz, ha elkezdek magyarul beszélni, legfeljebb nem kapok teát, mivel nem értenek meg).

Kijevben a taxis Puskin nyelvén kínált fuvart. Oroszul ajánlottak különféle szállásokat, s ugyanígy vette fel a rendelést a Majdan melletti étterem pincére is.

Nem állítom, hogy ez a „felmérés” reprezentatív, azt sem, hogy a fővárosban a többség oroszul beszél. Lehetett ez az egész a véletlen csalfa játéka. Azt viszont megkockáztatom, hogy a tapasztaltak megkérdőjelezik az elnöki (külügyminiszteri) nyelvhasználati diktátumot. Tehát: nem – kell, legfeljebb – lehet.

S még valami. Fővárosi tapasztalataim arról tanúskodnak, hogy a polgárok jóval toleránsabbak, Isten bocsá’ bölcsebbek, mint a vezérek.

S ez megnyugtató. Apró jelzés: van remény.

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó