Álmos tájakon járok

Ezt a történetet nem én találtam ki. De szavahihető embertől hallottam. Úgy volt, hogy csak beugrok a sörözőbe egy kis gyorsítóért. Aztán csak leültem, egy szakállas kopasz muki meg mellém telepedett. Akkora őserdő volt az arcán, hogy az orra is alig látszott ki. A szája meg egyáltalán. A kobakja meg úgy fénylett, hogy villanyt sem kellett gyújtani.

Különben rendes ember volt. Meghívott egy sörre. Aztán belekezdett.

Na, azt mondja, valamikor régen, amikor még haja is volt és vonatkísérőként bejárta az egész Szovjetuniót, egyszer elkerült az Urálon túlra. Ott valahol már Ázsiában egy kisebb állomáson megállt a szerelvény, s csak nem akarták tovább engedni. Eltelt fél nap. Aztán az éjszaka. Semmi. Reggel unalmában úgy határozott, hogy körülnéz az állomás környékén.

Messzire nem jutott. Ugyanis bezörgetett a állomás restijébe. Hallja bentről: Jescso zakrito. Erre káromkodott egy jó magyarosat.

A tiédet – jött a válasz, és emberünk majdnem hanyatt esett, mert kinyílt az ajtó és egy kurucbajszú, barnaképű férfi lépett ki rajta.

Miután mindketten kiörömködték magukat a másik magyarsága okán, beljebb mentek. Került az asztalra vodka, tenyérnyi vastag sózott szalonna, hagyma, rozskenyér, meg annyi olajos hal, hogy csoda.

A kopasz, aki akkor még bozontos üstökű és szakálltalan volt, visszament a vagonjához, s hozott egy pár üveg kárpátaljai bort, merthogy azt szállították keletre.
Ettek, ittak, jól elvoltak.

Nade, hogy került az a magyar az Urálon túlra?

Hát annak egyszerű sora volt, vitték a többi tízezrekkel a malenykij robotra. Igen ám, csakhogy ’56-ban szabadult, akkor meg már 1968-at írtak.

Szóval, úgy esett a dolog, hogy még csak néhány hónapja ette a szovjet répalevest, amikor nagyon megbetegedett. Beutalták valami kórházféleségbe, viszont az legfeljebb a halálra való felkészülésre volt jó. Az életét egy mordvin ápolónő mentette meg. Megsajnálta az oroszul nem tudó, kézzel-lábbal mutogató emberárnyékot, s mikor látta, hogy a kenyéradagja naprólnapra ott szárad a párnája mellett, összeszedte, a faluban tejre cserélte. Ez gyógyította meg.

Később, mikor kikerült a kórházból, hiába kereste megmentőjét. Aztán, néhány év múlva egy karagandai lágerbe vitték. S mit ad ég? A szomszédos női táborban felfedezte az asszonyt. Akkor már ő is rab volt. Azt fogták rá, hogy gyógyszert lopott. Tíz évet kapott. A két láger szerencsétlenjei a kerítésen keresztül leveleztek egymással. Még házasság is kötődött ilyen furcsa módon. Ők is vállalták a kockázatot.

Előbb a férfi szabadult. Az asszony annak a városnak a címét adta meg neki, ahol most is élnek. Ott várta be.

Hogy később miért nem jöttek haza?

Az asszonynak tilos volt európai területre utaznia. Ő pedig lassan beleszokott abba a furcsa életbe. Éjszaka azért, imádkozás előtt elénekel néhány magyar nótát. Igaz, egyre kevesebbet.

X X X

Apuskám, adj egy pár kopijkát, mert ezek a kofák felnyomták a bor árát. Tudod, hogy megadom. Vagy nem is. Majd meghívlak egy körre. Ismersz. Nincs átverés. Jön a nyögdíj. Én fizetek. Az igazság az, hogy mikor ötven fölé ugrik a kontóm, ez az asszony már tovább nem hitelez. Máshoz meg nem érdemes menni, mert, máskor nem ad hozomra.

Látod, mennyi probléma van az életben! Az embernek ügyeskedni kell, ha nem akar a lappangókhoz besorolni.

Mi az, te nem tudod, kik azok a lappangók? Hát azok a csávók, akik úgy tizenötödikéig ki tudják fizetni a borukat, isznak is kapitányosan, még egy-két felesre is beugranak a restibe. Aztán meg elkezdik felíratni azt a napi két-három… na jó, négy-öt pohár savanyúságot. Egy hét sem kell, lefolyik az ötvenes, aztán elkezdenek lappangani. Előbb még kunyerálnak a kofától. Ez olyan népi játék, telik vele az idő. Aztán sörösüvegek után kajtatnak, de azokra van itt kliens – cigány, vénasszony, tengő-lengő munkakerülő – több, mint csirkeaprólékot faló. A végső stádium a lappangás, kunyerálás.

Hát, én még idáig nem süllyedtem. Idegenektől nem kérek.

Téged ismerlek. Te majdnem szomszéd vagy. És mondom, megadom.

Valami munka után kellene nézni. De ki az istennek kell egy ilyen rom. Mert bizony én már kripli vagyok. Az is maradok. Reszket a kezem. Alig látok. Legfeljebb valami könnyű, ülő munkára lennék jó. Na de hol van ilyen állás? Legfeljebb a parlamentben. Oda meg valahogy nem hívnak.

Szóval jó lenne már azt a sztakancsikot az arcüreghez emelni, mert kezdek fázni. Igaz, otthon is fázom. Mert, ezt te is jól tudhatod, errefelé a fűtési rendszer sem működik. Érted, ez a rendszer sem. Ha bekapcsolom a gázt, akkor azt nem tudom fizetni, ha villanyozok, akkora a számla, hogy a kenyeret is hitelbe kell venni. Azt pedig nem szeretném. Ad néha a Maricska – ismered, te is ott vásárolsz ezt-azt – megszáradt buhankát, vagy megnyomott kenyeret, amit nem venne meg senki, de ez olyan szégyen. Adja a lappangóknak. Mert én azért odáig nem süllyedek. Az igaz, hogy megvárom a piac végét, és ha egy kis trógerelésért adnak valami krumplit, káposztát, azt elfogadom. Kenyeret frisset veszek.

Abból sem csinálok titkot, hogy lyukas minden zoknim. Ez jeszty. De váltom mindennap. Mosom rendesen a gatyákat is. Én nem vagyok büdös. Ennek az életnek sokkal áporodottabb szaga van.

Nem jó ez a bor. Csak azért kértem, hogy itt fizess, mert ha látja ez a szipirtyó, hogy hozok neki klienst, úgy, fű alatt, néha ingyen is löttyint egy fél pohárral. Fontos ez, amikor az ember már a cipőjéből is meginná a latyakot, mert legalább valamilyen szaga van a lének.

Most már mennem kellene. Egy jó üzlet kínálkozik. A választásokkor beszavaztam a jecére. Mondták, amikor megkaptam a lét, hogy mivel nekem minden papírom rendben van, számítanak rám. Ha valami nagy gondom akad, csak forduljak hozzájuk.

Nekem nagy bajom nincs, de hátha a sok kicsi kitesz egy nagyot.

Horváth Sándor

Az illusztrációk Tóth Lajos Madárijesztők sorozatából valók

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó