“…űzzük a gonoszt erről a tájról”

Zselicki József költő, pedagógus 1949. február 27-én született Kisgejőcön.

A helybeli iskolában, majd az Ungvári Zalka Máté Középiskolában (ma Dayka Gábor Középiskola) tanult. Az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1973-ban. 1967-től a Kárpátaljai Ifjúság munkatársa. Alapító tagja és elnöke volt az 1967 novembere és 1972 februárja között működő ungvári Forrás Ifjúsági Irodalmi Stúdiónak. Részt vállal a Kovács Vilmos és Fodó Sándor által elindított kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalomban.

Pedagógusi pályáját Dercenben kezdte, majd nyugdíjba vonulásáig a Nagygejőci Általános Iskolában tanított.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, 1966-tól publikál a kárpátaljai magyar nyelvű kiadványokban. Magyarországi folyóiratokban és napilapokban is szerepel költeményeivel. Közel egy évtizedes kényszerű hallgatás után újra bekapcsolódik az irodalmi életbe. Alapító tagja a József Attila Alkotóközösségnek és a KMKSZ-nek. Három éven keresztül a KMKSZ ungvári járási szervezetének elnöke, a szövetség választmányának tagja.

S. Benedek András irodalomtörténész szerint a hatalommal dacoló, a „hadak útját” megjáró Zselicki József versei „arról tanúskodnak, hogy a költő talán a kor s a szűkebb táj „virággyermeke” lehetett volna. Mese, tündér, virág, hóvirág, vér, lobogás, láz, tavasz, aranyos mező, rétek, illatok, csillagok, fény a kulcsszavai, bár az idillt ellenpontozza fanyar kiszólásaival, jogos büszkeséggel mondja: „nem vagyok kisebb/ semmi csodánál. Az álomvesztés kezdettől érezhető szinte minden sorában… De „Zselicki József nem adta fel”.

2002-ben megkapta a Magyar Művészetért Díj Kuratóriuma és a Hernádi Porcelángyár Manufaktúra díját.

Művei: Rokonom, csillag. Versek, Budapest-Ungvár, Intermix Kiadó, 1994., Hír. Versek. Budapest-Ungvár, Intermix Kiadó, 2006.

Az alábbiakban Zselicki József Horváth Sándor kérdéseire válaszolva vall pályájáról.

– Melyik az a verssorod, versszakod, amelyet életed mottójának tartasz?

– Keresgettem magamban, verseimben is, és talán a Rokonom csillag c. versemben találtam erre választ az igazi emberi lehetőségre:

„ki ahol van, az ott legyen,
és vigyázzon
a porszemre is…”
Magyarnak lenni itt. Emberül.

– Pályafutásod melyik szakaszára gondolsz vissza a legszívesebben? Melyik volt a leginkább gondoktól terhes?

– Az 1960-as évek közepe és a 70-es évek eleje a vers kultuszának időszaka Magyarországon és itt, Kárpátalján is. Versmondó versenyek időszaka, a televízió Vers mindenkinek mindennapi jelenléte jellemezte a korszakot. Én a Kárpátontúli Ifjúság c. lapnál dolgozván megkaptam a tőlem még fiatalabbak verspróbálkozásait. A hivatalos „hurrá” optimizmussal terhelt megjelenő versekkel szemben megmutatkoztak csírái az eleven egyéni gondolkodásnak.

1967 nyarán Balla Gyula barátom behozta a szerkesztőségbe, és barátaiként bemutatta nekem Stumpf Bénit, Punykó Marikát és Györke Lacit, akikkel ezután sülve-főtt barátok lettünk, és összedugva fejünket elhatároztuk, hogy az írni jelentkezőknek támpontot adunk.

Körükből alakítunk egy értékelő, megbeszélő stúdiumot, így 1967. november 17-én létrehoztuk a Forrás Stúdiót. Az összejöveteleket havonta egyszer tartottuk, idővel az ünnepi megemlékezések alkalmával tömegrendezvényekre is sor került. Ez volt a kárpátaljai magyar irodalom iskolakorszaka, amitől mi magunk is nevelődtünk. A stúdió működését óvó szemmel figyelte Kovács Vilmos, míg az ukrán részről Jurij Kerekes, Jurij Skrobinec, Petro Szkunc is rokonszenvezett velünk. Így mi lettünk az első, ahogy Béni barátom írta, a „félelemtől mentes nemzedék”. Nem az lett. Rettentették. Emlékeimben él még kölyökkorom, mikor rászóltam a búzakévekötőre, hogy ne itt duruzsoljon, hanem a kolhoz közgyűlésen járjon a szája.

Épp akkor olvastam Bronthe-től a „Bögöly”-t az igazukat bátran kimondó emberekről. A kévekötő Józsi bácsi nem szólt, savanyú szemmel rámnézett hosszan. Nem tudtam: megjárta a Gulágot. A félelem apáink lelkében mindennapi volt.

A rettenet kimondása és feloldása is a költők feladata.

A Forrás Stúdióban való műhelymunka a legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Egy nap a szerkesztőségbe beállított hozzám Béni, és azt mondta, menjek vele, mert megismertet egy új egyetemi tanárral, aki Tartuból jött és a mi emberünk. Ez volt Fodó Sándor. A filológiai kar lépcsőin találkoztunk vele, tényleg a mi emberünk volt és lett.

Baráti viszonyunk Fodóval, Bénivel, Kovács Vilmossal meghatározta egész életemet.

– Pályatársaid közül kik állnak lelkedhez a legközelebb? És miért?

– Voltak és vannak „ádáz” barátaim, akiknek sorsa az én sorsom is, akikkel vállaltuk a kihívásokat a közösség érdekében, a kárpátaljai magyarságért. Fodó Sándor, Stumpf Béni, Balla Gyula, Punykó Mária, Györke László, Czébely Lajos, Sari József, Fodor Géza stb.

– „… szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbül a világ gyémánttengelye” – vallja József Attila. Osztod ezt a gondolatot?

– A világ egyensúlyban kell hogy legyen, ellensúlyozni kell a rosszaságot, a gonoszságot a jó szóval, az igaz hittel. Őseink idejében is voltak sámánok, akik jó szóval, ráolvasással védték a népet minden rontástól. Egy alkalommal egy ismerősöm kérdezte tőlem, mi a vers. Épp akkor született gyermeke. Nagymarkú ember volt. Tenyérre fogta a teremtményt, feje fölé emelte, igaz örömmel belekacagott a levegőbe a pici felé. Na, látod – mondtam – ez a vers, az öröm éneke.

Mert minden vers. Az őszinte káromkodás is.

– Mit jelent számodra Kárpátalján magyar költőnek lenni?

– Sorsvállalást. Kimondani a kimondhatatlant. Pillanatnyilag legbőszítőbb számomra az új ukrán oktatási törvény. Ki akarják verni az utódaink szájából a szót. Az anyanyelvet. Ilyet még a XX. sz. egyik legnagyobb gazembere, Sztálin sem mert megtenni, hisz még az életében nyílhattak meg magyar tannyelvű iskolák Kárpátalján.

– Mi jut eszedbe Kovács Vilmos alábbi sorairól:
„Uram, marad itt még néhány bolond,
s ha most felemelsz, mindőjük nevét
füledbe mondom.
Oszd fel közöttük poklunknak felét.
Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.
S vigyázzunk rájuk ott a porondon.”

– Igen, Vilmos után maradt néhány ember, akik megszervezték az egész Kárpátaljai magyarságot, hogy az meg tudja védeni saját érdekeit. A szervezet jól működik.

– Hogyan tovább magyar irodalom Kárpátalján?

– A szót nem fogja tudni kiütni semmiféle hatalom a következő nemzedék szájából sem, mert van jövő.

Eljön. Lesz. Bár nemzedéknyi íróember vándorol el (lásd a Véletlen Balett eltávozását). A fedetlen arcok nyílt szava lesz a jövő.

Forrás:

KISZó/Fotó: Zunko Barnabás

Post Author: KISZó