62 éve plakátjai, ma emléktáblája hirdeti a bátorságát

„Magyar testvéreinkért vérzik a szívünk… Orosz katonák, menjetek haza…” – ilyen és ehhez hasonló feliratok jelentek meg 1956 lázas napjaiban Eszenyben plakátokon és röplapokon. Csak hónapokkal később derült ki, hogy az ungvári járási településen egy alig 17 éves lány egymaga, szerény eszközeivel, ugyanakkor igen bátor módon állt ki a magyar forradalom mellett és ítélte el a szovjet katonai beavatkozását. Györke Ilonát tettéért kegyetlenül meghurcolták, 62 évvel később, majd három évvel halála után, tisztelegve emléke előtt, Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és a helyi községi tanács emléktáblát állított az Eszenyi Kultúrház homlokzatán.

– Emlékszem, a szüleim éjszakánként titokban hallgatták a Szabad Európa rádió adásait, hogy értesüljenek a Budapesten zajló forradalmi eseményekről – súgta egy idős, vélhetően helyi asszony kortársainak az avatóünnepség előtt. Ezt hallva nagyjából képet kapunk az akkori viszonyokról és az emberek életéről. Kovács Ferenc, Eszeny polgármestere miután, köszöntötte a megjelent díszvendégeket, köszönetet mondott a főkonzulátusnak az emléktábla létrehozásához nyújtott anyagi támogatásért és a szervezőmunkáért. Ahogy ő fogalmazott,

szívügyüknek tekintették azt, hogy emléket állítsanak ’56-os hősüknek.

– A mai napon egy olyan eseménynek lehetünk fül- és szemtanúi, amelyen Györke Ilonára emlékezünk – kezdte köszöntőjét Buhajla József, Magyarország ungvári főkonzulja. – 62 évvel ezelőtt a magyarok megpróbáltak egy forradalommal átlendülni azon az elnyomáson, amit a szovjet rendszer igyekezett Magyarországra kényszeríteni. Mindenki a saját módszereivel harcolt, így Györke Ilona is, aki akkoriban röplapokat és „Magyar testvéreinkért vérzik a szívünk… Orosz katonák, menjetek haza” feliratú plakátokat készített és ragasztott ki.

Ő ezzel járult hozzá a forradalomhoz, amiért később meghurcolták – hangsúlyozta a diplomata, aki megköszönte Eszeny község hozzájárulását ahhoz, hogy az emléktábla méltó helyre kerülhetett.

A jövőben itt emlékezhetnek majd Györke Ilonáról és az ’56-os forradalom hőseiről.

Dupka György, a MÉKK elnöke, helytörténész, az ’56-os események kárpátaljai kutatója kiemelte, a sztálinizmus idején, és az azt felváltó hruscsovi korszakban Kárpátalján plakátragasztással, titkos összejövetelekkel, röplapterjesztéssel próbáltak úgynevezett szellemi barikádot kiépíteni az akkori kommunista diktatúra ellen.

– Györke Ilona a magánforradalmárok közé tartozott, aki azonosult a Budapesten kitört felkeléssel, forradalommal – mondta Dupka György. – Az itt élők, akik közül sokan bejártak Csapra a vasútállomásra szemtanúi lehettek annak, ahogy vasúti kocsik dübörögnek Budapest felé a szovjet tankokkal, amelyek később vérbe fojtották a forradalmat. Az eszenyiek azt is láthatták, hogy százakat hoztak át, úgynevezett rabvagonokban.

A MÉKK elnöke felelevenítette, amikor a ’90-es évek elején édesanyja elhozta hozzá Ilonát.

Megdöbbenve tapasztalta, hogy évtizedekkel a történek után is ’56 hallatán reszketett és alig tudott két szót kipréselni magából a nő.

Az ungvári KGB-székház archívumában folytatott kutatásokból kiderült, hogy hónapokon át 10 nyomozó foglalkozott az eszenyi üggyel, végül írásminták alapján lepleződött le a fiatal lány. Ilona kálváriája 1957-ben kezdődött, előbb vizsgálati fogságba került, majd megfigyelés alatt tartották, hetente berendelték, állandó tortúrának és kihallgatásnak volt kitéve, gyakran az éjszaka közepén hurcolták el a vallatótisztek. A hatóságok nem akarták elhinni, hogy egyedül tervelte ki és hajtotta végre akcióját.

– Az édesanyja azért keresett meg, hogy rehabilitáljuk Ilonát, ám ezt nem tehettük meg, ugyanis az ügy nem jutott el a bírósági szakaszba.

A kegyetlen meghurcolás lelkileg ki nem heverhető traumát okozott nála, idegileg összeroppant, megbomlott elméje miatt nem tudták bíróság elé citálni – mondta a történész.

Beregszászi Ferenc egykori eszenyi lakos beszédében arra mutatott rá, hogy Ilona a mai fiatalság számára is példaképül szolgálhat. Ugyanis 62 évvel ezelőtt a fiatal lány jelesre vizsgázott bátorságból, az igaz ügy melletti kiállásból és a magyarság iránt érzett határtalan szeretetből.

Balla János, Györke Ilona ma is Eszenyben élő unokatestvére kissé meghatódva, a szavakat keresve mondott hálát mindazoknak, akik támogatták az emléktábla felavatását, s szerényen hárította el magától a siker felét.

Ugyanis ő volt az, aki 2016 végén kezében egy megsárgult Kárpáti Igaz Szóval, valamint megkopott és könnyáztatta fotókkal sétált be szerkesztőségünkbe.

Azt szerette volna, ha ismét foglalkozunk az az év tavaszán 77 éves korában elhunyt Györke Ilona feledésbe merült történetével. A nála lévő 1995. október 26-ai lapszámban Kovács Elemér újságíró Plakát Eszenyben című cikkében elsőként dolgozta fel a történetet. A településen sajnos már csak maroknyian élnek azok közül, akik átélték és emlékeznek az akkor történtekre. Végül sikerült néhányukkal beszélnünk, megelevenítve ezzel az akkori eseményeket és Györke Ilona alakját.

Az akkortájt középiskolás Ladányi László arról beszélt nekünk négy éve, hogy egyik nap futótűzként terjedt el a hír: valakik plakátot ragasztottak a sikátorban lévő palánkra, és a községháza hirdetőtáblájára. Ezeken az állt, hogy az orosz csapatok ne avatkozzanak be a magyarországi eseményekbe.

Az 56-ban 16 éves Nagy Zoltán arról mesélt, hogy az esetet követően Ungvárról kiszálltak a nyomozók. Azon kívül, hogy kihallgattak néhány embert, egyéb lépést nem tettek.

A kézírás és a megfogalmazás módja is arra utalt, hogy iskolázott ember készíthette a plakátokat, jegyezte meg.

Büszkék voltak arra, hogy egy falubeli ki mert állni elvei mellett és vállalta nézeteit.

Miska Gizellától, a ma is a Pázsit utcában lakó egykori szomszédtól megtudtuk, hogy néhány hónappal az eset után Györke Ilonát bevitték a hatóságok. 1957 nyarán, amikor először keresték meg a szervek Icát – sokan csak így szólították –, a kisdobronyi iskolában tanított. Neki az édesanya, Balla Ilona mesélte, hogy a Munkácsi Tanítóképző jegyzőkönyvéből vett írásminták alapján terelődött a lányára a gyanú.

Napokig benntartották, majd miután kiengedték, még hónapokig zaklatták, egy héten többször is Ungvárra rendelték.

Akkoriban a faluban az a szóbeszéd járta, hogy a lánynak különböző sokkoló injekciókat adtak, mások azt bizonygatták, hogy a kihallgatások során cigarettacsikkeket nyomtak a bőréhez és állandóan fenyegették, hogyha nem árulja el a társait, akkor egy szibériai munkatáborban végzi. Nem tudni, hogy mi igaz ebből, viszont a lány egyik napról a másikra megváltozott. Az intelligens, értelmes és művelt fiatal idegbeteg lett, azt beszélték róla, hogy megbomlott az elméje.

A közvetlen és vidám lány mindenkivel megszakította a kapcsolatot, magába fordult, zárkózott lett.

Gizella néni szerint másfél éven keresztül zaklatták Icát, soha senkinek nem beszélt arról, milyen megpróbáltatásokon kellett keresztülmennie. Édesanyja, ilyen-olyan sikerrel évekig orvoshoz hordta a depresszióval küzdő lányát. Ezt támasztja alá az is, hogy

’62-ben Ica megpróbált öngyilkos lenni.

Végül 1965-ben az egész család Csapra költözött, a ’80-as évek végén Ica Csehszlovákiába menekült démonai elől. Plzenben dolgozott évekig egy szállodában.

Balla János elárulta, a családban hosszú évekig nem beszéltek a történtekről. Ilona a ’90-es évek végén visszaköltözött Csapra, de mivel tanítói diplomáját még akkor elvették, ezért csak a vasúton talált munkát, váltózsírozó volt. Utolsó éveiben mélyszegénységben élt, 2016 tavaszán, 77 éves korában hunyt el, április 30-án helyezték végső nyugalomra a határvárosban. Rokona azt is elmondta, hogy élete vége felé már többször beszélt az ’56-ban történtekről, és kijelentette, nem bánta meg tettét.

Unokatestvére ezért is érezte fontosnak, hogy emléktáblával tisztelegjenek emléke előtt, kezdeményezését pedig felkarolta a főkonzulátus.

Az esemény végén Balogh Attila ungi református esperes, helyi lelkipásztor megáldotta az emléktáblát, ezt követően többen is elhelyezték az emlékezés koszorúit. Az esemény kezdetén a Himnuszt, a végén pedig a Szózatot az eszenyi Betyárok férfikórus adta elő. Eszenyi fiatalok pedig egy-egy személyes visszaemlékezést olvastak fel 1956-ról.

Szabó Sándor

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó