“Tanítani jövünk – de sokkal többet tanulunk…”

Kárpátalján 9 Petőfi-ösztöndíjas tevékenykedik. Sorozatunkban hétről hétre megismerhetnek egyet, aki nemcsak a programról és az itt végzett munkájáról, hanem személyes tapasztalatairól, elképzeléseiről is mesél. 

Balogh Gizella Ildikó szerint minden ösztöndíjasnak azt kell magával vinnie, amivel csordultig van a szíve. Az ő szíve a tanítás iránti szeretettel és a versmondással van tele. Főként nyelvoktatással foglalkozik Rahón, elmondása szerint felemelő érzés, hogy az ottaniak büszkén élik meg magyarságukat.

– Honnan érkezett Kárpátaljára?

– Debrecenből jöttem, de Beregből származom. A közelmúlt történelmét ismerve kevésen múlott, hogy a szülőfalum ne határon túli legyen.

– Mivel foglalkozott korábban?

– Előbb teológiát tanultam, majd magyar–latin szakos tanári diplomát szereztem. Tanári gyakorlatra a felsőoktatásban tettem szert, többnyire magyart tanítottam. De volt alkalmam a múzeumpedagógiát is kipróbálni, elsajátítottam a pályázatírás csínját-bínját, nyelvészeti, művelődéstörténeti és neveléstörténeti kutatással foglalkozni.

– Miért választotta ezt a hivatást?

– Számomra a világ egyik legjobb dolga a tanítás – mert tanítva tanulunk – s ugye: a jó pap is holtig tanul. (A másik a versmondás.) Ahogy tanítás közben is pillanatról pillanatra érvényessé kell szervezni magamban az ismereteket, s a lehető legigazabb megfogalmazásért megküzdeni – ez folyamatos lelkesedéssel tölt el.

– Miért döntött úgy, hogy petőfis lesz?

– Otthon – s persze tőlünk nyugatabbra is –, akik figyelemmel kísérik az oktatás világát, többnyire csalódottan tapasztalják, hogy a humán kultúrának, benne az anyanyelvnek egyre kevesebb becsülete van. Föllélegzés volt ennek a programnak kapcsán azt hallani, hogy akad még olyan hely, ahol értéke van a magyar nyelvnek. Értéke van annak a tudásnak, ami a világról a magyar nyelvben, költészetben van belekódolva… Ismerünk az antik görög mitológiában egy hőst: Anteuszt, aki úgy kap új erőre, hogy megérinti az anyaföldet, amelyből vétetett. Kapcsolatba lépni olyan elemi közösségekkel, amilyenek között felnő valaki, visszahelyezkedni abba az érzelmi vagy értékvilágba, amely őt elindította – olyan, mint a számítógépes világban az újraindítás vagy az újratelepítés.

– Mennyire volt nehéz elszakadni az otthoni közegtől és itt valami mással foglalkozni?

– Új feladattal találkozni nagyon jó, inspiráló. Új módon csinálni valami régit, vagy újravarázsolni más helyen olyan dolgot, ami korábban nagy élmény volt – mindez kimondhatatlan ajándék. Ilyen élményt és feladatot jelent itt, eddig ismeretlen korosztályokban tanítani. Ha pedig a kérdés első fele személyesen az otthontól való elszakadásra vonatkozott: arra, hogy a hétköznapjaira rálásson az ember, újra és újra szüksége van a megszokott köreiből való kilépésre. Jó dolog erre lehetőséget kapni. És ha itt – akár csak néhány embert – a jelenlétem egy más távlat lehetőségével gazdagítana, az bizony nagy jutalom lenne számomra.

Mindennap tanulok valamit, napról napra jobban kinyílik a világ.

És így látom meg, hogy mire is van itt fogadókészség.

– Mi a feladata Rahón?

– Főként nyelvtanítás, beszédgyakorlatok. A magyar történelmi ismeretek megerősítésére, pótlására történelmi ismeretterjesztő filmklubot indítottunk – nagyon jó megtapasztalni a teljes figyelmet ezeken az alkalmakon. Rahón egy igen erősen hagyománytartó közösség fogadott: alig múlik el az egyik ünnep, már a másikra készülünk. Igyekszem ezeket az alkalmakat klasszikus irodalmi élményekkel gazdagabbá tenni. Lélekemelő ebben a közösségben verset mondani – remélem, hallgatni is.

A helyi magyarság többsége a nagyon eleven katolikus közösség kebelében él,

de van egy maroknyi református gyülekezet is, erőm szerint igyekszem ennek az életben maradásához is hozzájárulni, hiszen a legközelebbi lelkész 70-80 km-re van. Átjárok a kőrösmezői magyar iskolába és óvodába is. Ott, abban a még erősebben ukrán nyelvi környezetben nagyon családias, melegszívű a magyar közösség. Most, hogy hosszabbodnak a nappalok, szeretnék ott több időt tölteni. Utazó kiállítások idehozatalát szerveztem legutóbb: a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából ismét aktualitást kapott a malenykij robot áldozataira emlékező tárlat, ezt nyitottuk meg február 25-én. Közben a técsői gimnáziumban a protestáns iskolatörténeti kiállítás látható, s egy hónap múlva megcseréljük a két anyagot. Nyár elejéig újabb két kiállítást szándékszom szervezni.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

– Ebben a közösségben nyoma sincs itt az emberek között annak a viszálykodásnak, amit a médiából lehetett hallani. Azután a melegszívűség. Minél rászorultabb valaki, annál segítőkészebb – ahogy az már lenni szokott… Ami a munkát illeti: magyartanítást kaptam feladatul. Azt gondoltam, ez, magyartanárként milyen egyszerű lesz. Hamar kiderült, hogy korántsem könnyű feladat. Naponta kell új és új módszert keresni. A természetben nincsen ugrás.

A nyelvelsajátítás belső érési folyamatait nem lehet megtakarítani – és ez kisgyermekek esetében nem feltétlenül a program terminusához igazodik.

Magáról a programról pedig úgy tűnik, mintha megkésett volna: korábban lett volna jó ide, a Felső-Tiszához elhozni mindezt ahhoz, hogy már eredmény mutatkozzék.

– Mi olyat élt át, amit be tud integrálni a saját életébe a program befejezése után?

– Itt az ünnepeknek egészen más helye, más súlya van, mint otthon. A vasárnapok is fényesebbek. Ezáltal rendezettebb, megragadhatóbb az idő. Meghittebb, gazdagítóbb. Erre bizony otthon is nagy szükség lenne.

– Mi tetszik itt a legjobban?

– Nagyon-nagyon jó dolog, hogy itt a közösség életének előterében a lelki dolgok vannak. Ez szervezi a közösséget, ez a legfontosabb, amit közösen megélnek az emberek, nincs a privát szférába utalva. Nincs távolságtartás az érzelmi és lelki dolgok tekintetében. És csuda jó azt érezni, hogy akivel csak szóba elegyedek, mindenki számára jelentőségteljes, hogy magyarul beszélhetünk.

Élvezzük a magyarságunkat.

– Ön szerint hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni ezt a programot?

– Egyik fiatal ismerősöm azt mondta, bizony odahaza is elkelne egy ilyen program: amely az anyanyelv becsületére biztatna. Kívülről-belülről meg kellene támogatni a magyar kultúrát ilyen önazonosságot erősítő programmal. Jó lenne egyből a második évvel kezdeni a munkát, az első év tapasztalatainak birtokában. Bárhogy is próbál felkészülni az ember, amit könyvből megtanulhat, az jelentősen különbözik az eleven élettől. Kárpátaljáról pedig különösen kevés közvetlen tapasztalatra lehetett szert tenni a rendszerváltás előtt – s még utána is.

Hasznos lenne, ha a programba bekerült jelöltek magyar mint idegennyelv oktatói gyorstalpalóban részesülhetnének távoktatás formájában a kiutazás előtt.

Néptáncoktatónak, tanári végzettségű jelöltnek ez egyaránt hatékonyabbá tenné a kinti munkáját. Meg kellene oldani a kinttartózkodás alatt az ösztöndíjasok között a folyamatos tudásbörzét. Gondolom, mindnyájan – én is – olyan szívesen adnánk át, amit tudunk, s oly szívesen szegődnénk magunk is tanulóul. Mindez álom, hiszen az egymástól 30-40 km-re lévő állomáshelyek ellátása is nehezen fér az egy heti időbe, nem hogy még nagyobb távolságról össze tudnánk járni.

– Milyen tervei vannak a következő hónapokra?

– Szeretnék még olyan kiállításokat idehozni, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a környéken élők múltjához, életviteléhez. Foglalkoztam egyházi díszítőművészettel, jó lenne ilyen foglalkozásnak még helyet találni. Névtörténeti adatgyűjtésre, majd feldolgozásra is szeretnék még sort keríteni. Szeretnék minél több ízelítőt hagyni magyar versélményekből. Hiszen magyarul a magyar irodalomért kell, érdemes megtanulni…

Van olyan idős néni, akiből csak úgy folynak a versek. A költészet napja jó alkalom lenne egy korhatár nélküli közös verselésre.

– Hová csöppen vissza a program befejezése után?

– Egy neveléstörténeti kutatómunka vár vissza – remélem, az itteni tapasztalatokat is bele tudom építeni.

– Mit tanácsolna a leendő ösztöndíjasnak?

– Olyan sokszálú a világ – egyik ösztöndíjas egyik szálhoz tud kapcsolódni, a másik a másikhoz. Egyik a képzőművészetből hoz ízelítőt, a másik a táncból, a harmadik valami sportból vagy tudományból.

Hozza bátran azt, amivel csordultig van a szíve – nem kell, hogy ugyanazt tegye, mint az előző ösztöndíjasok, vagy ami épp divatos.

Így gazdagul a világ. Másrészt hallgassa sokat az embereket. Tanítani jövünk – de sokkal többet tanulunk… magyarságunkról, emberségünkről.

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó