Kárpátalja mosolya

Előző sorozatunkban bemutattuk a Kárpátaljára érkezett Petőfi-ösztöndíjasokat. Most azokat ismerhetik meg, akik innen mentek el más határon túli területre. Vidékünk négy szülöttje arról mesél, hogyan áll helyt a programban.

Martin Vivien az ungvári egyetem befejezése után döntött úgy, hogy máshol is kipróbálja magát. Hamar beilleszkedett Felvidéken, nyitott és közvetlen természete nagy előny volt. Elmondása szerint ha újrakezdhetné, talán hamarabb merne belefogni nagyobb dolgokba is.

– Hol és mióta vagy Petőfi-ösztöndíjas?

– 2017 szeptemberében érkeztem a felvidéki Lévára – kezdi beszélgetésünket a zápszonyi lány. – A Garam-menti város lakosságának 8 százalékát teszik ki jelenleg a magyarok. Nem volt ez mindig így. 100 éve még több mint 90%-uk volt magyar. Abban, hogy Léva ennyire elszórványosodott, nagyon sok tényező közrejátszott. Ilyen volt például a ki- és betelepítés, az iparvidékké válás.

– Mi a feladatod, milyen tevékenységet végzel?

– Két fogadószervezetem van: az egyik a Czeglédi Péter Református Gimnázium, a másik a Reviczky Társulás. Mindkét szervezetnél hasonló munkakört látok el, fő feladatom a közösségi munka, az ifjúsági programok, rendezvényszervezés, adminisztráció, online média kezelése. Havi rendszerességgel szervezünk ifjúsági programokat, palacsintasütést, karaoke- és kvíz-estéket, filmklubokat.

Az idősebb korosztálynak számítógépkezelési tanfolyamot is tartottunk hónapokon át.

– Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol ehhez a programhoz?

– Amikor az egyik barátomtól – aki az elmúlt években Erdélyben végzett szolgálatot – tudomást szereztem a programról, nem volt kérdés, hogy megpályázzam-e. Úgy gondoltam, az a cél, az a vonal, amit a program képvisel, teljesen megegyezik az én értékrendemmel, érdeklődésemmel. Engem mindig is foglalkoztatott a közösségszervezés, a kisebbségkutatás, a kulturális tevékenység. Olyan neveltetésben részesültem, ami megszilárdította az identitásomat, mindig is fontos volt számomra a magyarság, a magyar kultúra. A néptánc, a folklór szerves része volt a diákéveimnek. Egyetemista koromban alatt csatlakoztam a Kárpátaljai Magyar Diákok és Fiatal Kutatók Szövetségéhez, melyet nem kell bemutatnom a kárpátaljai olvasóknak. A szervezet által széles körű tudásra tettem szert mind rendezvényszervezés, mind közösségi munka terén, amelyet most itt kamatoztatok. Amikor lehetőség adódott arra, hogy egy másik térség magyarságát is jobban megismerhetem, persze hogy kaptam az alkalmon. Úgy gondoltam, hogy kárpátaljaiként sok újat tudok mutatni a felvidéki magyaroknak és én is sokat tanulhatok tőlük.

– Milyen tapasztalatokat szereztél a petőfis őrhelyeden?

– Gyakran mondogatom: nincs olyan, hogy egy petőfis valamihez nem ért; olyan viszont igen, hogy valamihez még nem ért. Én az elmúlt 2 évben rengeteg tudásra és tapasztalatra tettem szert. Véleményem szerint nem csak a szakmai tudásom, de a személyiségem is csiszolódott. Nagyon sok új dolgot megtanultam itt. Többek között például karácsony előtt a hagyományos ostyasütés technikáját sajátítottam el, hogy aztán én taníthassam azt a fiataloknak.

Nagyon sok olyan szituációba keveredtem, amelyekből a legkülönfélébb módon kellett kimásznom.

A szakmai tudás mellett rengeteg újat tanultam a felvidéki magyarságról, hagyományaikról, szokásaikról.

– A meghatározott cél mellett mi egyébre jó még ez a program?

– Rengeteg új barátra tettem szert és ezek az ismeretségek, úgy gondolom, végigkísérik az életemet. Segítettem abban, hogy a felvidéki és kárpátaljai magyarság minél többet megtudjon egymásról. Tavaly szerveztünk is egy kirándulást Kárpátaljára. Idén úgy tűnik, megismétlődik ez az utazás, nyáron egy nagysallói csapattal látogatunk el arra a vidékre.

Ahogy csak tudom, Kárpátalját is igyekszem „elhozni” Felvidékre.

Töltött káposztát főzünk kárpátaljai recept alapján, amit nagyon megkedveltek a fiatalok, februárban itt járt a Kokas Banda, s nekem is volt már előadásom, melyben bemutattam a régiót. A jövőbeli tervek között még sok hasonló program van.

– Miben fáradsz el, és mi az, ami feltölt?

– Személyiségemből adódóan nagyon pörgős vagyok, és nehezen fáradok. Inkább kimerülni szoktam, mint elfáradni. Szellemileg. Nagyon kedvemrevaló, amit csinálok, szeretem, ha sok a program. Néha azonban túlpörgök. Amikor teljesen kimerülök, akkor hazautazom egy kicsit.

Otthon tudok a legjobban feltöltődni a család és a barátok társaságában.

Ha erre nincs mód, akkor megiszom egy kávét az itteni barátaimmal. És egy-egy kirándulás is mindig jó hatással van rám. Ha az időm engedi, a hétvégéimet a párommal töltöm, ami szintén lendületet ad a következő héthez.

– Mitől féltél leginkább az elején?

– Hogy nem leszek képes megfelelni. Nem tudtam, hogy pontosan milyen feladatok várnak rám.

De hála Istennek ezek a félelmeim hamar elszálltak, hisz a lehető legtesthezállóbb feladatokat kaptam.

A másik dolog, amitől féltem, az az, hogy egyedül leszek itt, és nagy űr vesz körül a szeretteim nélkül. Ez valamilyen szinten igaz is, ám olyan barátokra, munkatársakra találtam, akik nem hagyják, hogy egyedül érezzem magam.

– Milyen visszajelzéseket kaptál?

– Úgy gondolom, hogy sikerült beilleszkednem, elfogadtak és megkedveltek a lévai magyarok. Mindig van hozzám egy-két kedves szavuk, akkor is, ha csak összefutunk a városban. Nagyon hálásak a segítségekért. Nekem a legjobb megerősítés az, amikor látom, jól érzik magukat egy-egy programon. Az a célom, hogy itt kialakuljon egy olyan fiatalokból álló közösség, mely továbbviszi a programok szervezését, aktívan részt vesz a közéletben. Jó látni, hogy ez egyre inkább megvalósul.

Az egyik legkedvesebb emlékem a kárpátaljai utazásunkhoz kötődik.

Egy 80 éves néni a Vereckei-hágónál odajött hozzám, és könnybe lábadt szemmel megköszönte, hogy eljöhetett ide, ezzel valóra váltottam az álmát…

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó