„Mindig hazahúz a szívem”

Most induló cikksorozatunkkal nem a kivándorlás népszerűsítése a cél, viszont afölött sem hunyhatunk szemet, hogy a fiatalok nagyobb része már külföldön próbál érvényesülni. Távcső rovatunkban betekintünk az innen végleg vagy csupán ideiglenesen elvándorolt ifjúság életébe. A messzelátón keresztül megnézzük, mit értek el, kiderítjük, mi van a tarsolyukban.

Hevesi Renáta nem azért ment külföldre, mert itthon nem tudott volna érvényesülni. Egy évre tervezett, ám bármikor meggondolhatta volna magát, a szülei tárt karokkal várták. Ő viszont csak azért sem jött haza, megpróbálta a legjobbat kihozni az ottlétből, és sikerült is: üzletvezető-helyettes lett, megtalálta élete párját, egyetemre jár, kiválóan beszéli a nyelvet és rengeteg élettapasztalatot szerzett.

– Nem a hiányos ukrán nyelvtudás miatt dobbantottál. Mégis miért utaztál el a szigetországba öt évvel ezelőtt?

– Biztos vagyok benne, hogy itthon is képes lettem volna munkába állni– kezdi beszélgetésünket a szőlősgyulai lány. – Munkácson tanultam jogot, és a diplomaszerzés után döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok a nagyvilágban. Úgy éreztem, mielőtt munkába állok, tartok még egy-két év szünetet, nyelvet tanulok, tapasztalatot szerzek. Akkor ért véget a párkapcsolatom is.

A szüleim nem rajongtak az ötletért, hogy Londonba költözzek, de nyugtattam őket, fél, maximum egy év múlva, ha már elértem, amit akarok, visszajövök és folytatok mindent ott, ahol abbahagytam.

Sosem terveztem hosszú távú kintmaradást.

– 2014 október elején röppentél ki. Hogyan kezdődött a nagybetűs élet?

– Tizenkilenc éves voltam. Nagyon féltem, de nem egyedül vágtam neki, a barátnőmmel indultunk el. Az ő egyik ismerőse szerzett nekünk lakást, és másnap már munkába is álltunk. Az első munkahelyen takarítottunk, mivel az angol nyelvtudásunk hiányos volt.

Ezt a melót – heti 55-60 órát dolgoztunk – úgy három hónap után elégeltem meg.

A szállástól a munkahelyig egy órát kellett utazni oda, és még egyet vissza. Egyik este nagyon mérges voltam, amiért nem tudtam hazamenni karácsonyra. Ott búslakodtam egyedül a szobában, a padlón voltam, és akkor eldöntöttem: új munkát keresek. Hiszen azért jöttem ide, hogy élettapasztalatot szerezzek, angolt tanuljak, ehelyett magyarokkal élek, románokkal dolgozom és semmire sincs időm.

Azt szerettem volna, ha van értelme annak, hogy távol vagyok a családomtól.

– A nehéz napokról beszámoltál a szüleidnek?

– Eleinte szinte mindennap összetörtem egy kicsit. Panaszkodtam néhányszor, olyankor persze csábítottak haza, hiszen nem volt okom „kínozni” magam, tárt karokkal vártak otthon. Rájöttem: ha tényleg itt akarok maradni, akkor nem hallgathatom ezt. Volt, amikor napokig nem beszéltünk, mert nem akartam elsírni magamat a telefonban. Most már mindennap dumálunk.

Nem azért döntöttem így, hogy itt sok pénzt spóroljak, és majd otthon elköltsem. Élni akartam, nem pedig nyomorogni a legszebb éveimben.

Ezt a szüleim megértették és elfogadták.

– A következő szint már jobb volt.

– Karácsony után pincérként kaptam munkát, az már tűrhetőbb volt. Gyakoroltam a nyelvet, angolokkal is többet érintkeztem. Így zajlott az első fél évem. Emlékszem, a szabadnapjaimon szinte kényszerítettem magamat, hogy csináljak valamit. Változtattam, mivel máskülönben haza kellett volna mennem, az pedig nem volt opció, nem akartam kudarcként megélni ezt az egészet. Tudtam, milyen nehezen engedtek el a szüleim, ha úgy megyek haza, hogy mégsem sikerült, akkor kárba veszett volna az addig külön töltött néhány hónap is. Az étteremben fél évig maradtam, aztán többet akartam. Nagyon türelmetlen vagyok, nem szeretek egy helyben topogni, ezért magasabb pozíció után kutattam. Végül egy amerikai étteremlánc egyik vendéglőjében kaptam munkát, ahol rögtön üzletfelügyelőnek vettek fel.

– Amikor eltelt fél év, rengeteg tapasztalatot szereztél, éltél, némi pénzt is sikerült összegyűjteni, és angolul is megtanultál – teljesült a terved. Miért nem jöttél mégsem haza?

– Az első év úgy elrepült… Akkor elhatároztam, megnézem, mit tudok még elérni. Nagyon jól mentek a dolgok, előléptetés volt a láthatáron, gondoltam, na még egy fél év…

Megkaptam a kinevezést, üzletvezető-helyettes lettem az amerikai vendéglőben. Ott ismerkedtem meg két évvel ezelőtt a vőlegényemmel, ő is vendéglátós.

Mostanáig ott dolgoztam, nemrég kezdtem egy új munkahelyen, ami még nagyobb presztízzsel bír. Emellett fél éve hetente egyszer önkéntesként ingyen jogi tanácsadást biztosítok hátrányos helyzetű emberek számára egy irodában. Most már ott tartok, hogy nem vagyok hajlandó negyven óránál többet dolgozni egy héten. Jó barátokat szereztem, élvezem az életet.

Mindeközben akárhányszor hazajöttem Ukrajnába, itt minden bizonytalan volt.

Annyira feldühített, amit láttam. Az első évben csak egyszer, a következőben már négyszer voltam itthon. Amilyen gyakran csak tudok, igyekszem most is hazajönni, de mégsem éreztem azt, hogy maradnom kellene.

– Ez azt jelenti, hogy végleg a ködös Albionban maradsz?

– Nem. Néhány hónapja döntöttük el a párommal, hogy az esküvő után szeretnénk Budapestre költözni. Mindig hazahúz a szívem. Jól érzem magam, szeretek Londonban élni, de bennem van, hogy bárcsak közelebb lennék a családomhoz.

Jövő szeptemberben lesz az esküvőnk a Balatonon.

Most a legnagyobb dilemmám az, hogy mi legyen a tanulmányaimmal. Októberben kezdtem el jogot tanulni itt, még három évem van hátra. De úgy két-három év múlva szeretnénk költözni. Sokat érne a diploma, biztos vagyok benne, hogy el tudnék vele helyezkedni Budapesten. Másrészt viszont már holnap költöznék és mindent magam mögött hagynék. Könnyen beszélek, mert van mellettem egy társ, szerencsés vagyok, mert mindenben támogat.

– Sokaknak rámegy a kapcsolatuk a külföldi munkára. Hogyan lehet fenntartani a hosszútávú harmóniát?

– Nagyon fontos, hogy legalább heti egy napot együtt töltsünk. Mi minden hétfőn közös programot szervezünk. Nem csak itthon ülünk, próbáljuk aktívan tölteni a szabadidőt, mert ez nagyon sokat lendít a kapcsolaton. Nemsokára egy háromhetes túrára megyünk Amerikába. Amikor csak tehetjük, utazunk, mivel itt ez nagyon egyszerű. Ha akad egy szabad hétvégénk, megpróbáljuk maximálisan kihasználni.

Ritkán van egyszerre szabadnapunk, mivel különböző műszakokban dolgozunk, de ezért is tervezünk mindig előre.

– Ha újra kezdhetnéd, mit tennél másképp?

– Akkor rögtön megléptem volna azokat a lépéseket, amiket az elején nem mertem. Vagyis korábban mentem volna el arról a munkáról, amit utáltam, nem hagytam volna, hogy lábtörlőként kezeljenek a munkahelyen. Mostani felfogással már nem tűrném az ilyesmit.

De ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor talán ki sem jönnék, és London helyett csak Budapestet céloztam volna meg.

Ez nem azt jelenti, hogy megbántam valamit, szerintem a legjobbat hoztam ki a körülményekből. Jól érzem itt magam, igazából a családomon kívül semmi sem hiányzik. Csak az együttlét, a közös ebédek, az, hogy nagymamámmal elmehessek vasárnap a templomba.

– Ha már szóba hoztad a vallást. Egyesek úgy gondolják, külföldön nincs Mi Atyánk. Te hogy látod ezt?

– A templomba járás nem egyenlő a vallásossággal, illetve azzal, hogy közel vagyunk-e Istenhez. Sajnos nincs a közelben református templom, a legközelebbi két órányira van. Sokszor felötlött bennem, hogy vágyom, elmennék, de nem tudok olyan gyakran időt szakítani egy ekkorra útra. Sőt, ha közelebb lenne, valószínűleg akkor sem tudnék minden héten ott lenni. Plusz, nem is olyan az istentisztelet itt, mint otthon.

Ettől függetlenül ugyanúgy beszélgetek Istennel, szem előtt tartom azokat az értékeket, amelyek fontosak voltak otthon is.

Itt nehezebb, mert folyamatosan futunk, és talán nincs annyi időm számot vetni, és csendességet tartani, viszont azt nem hinném, hogy akik külföldön vannak, hátrahagyják Istent.

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó