Szalontai Klára: „Nem szeretem a fagyos hangulatot”

Három lány közül ő a legfiatalabb, valamennyien az édesanyjuk példáját követték – pedagógusok lettek. Megszállottja a munkájának. 35 év alatt annyi tapasztalatot gyűjtött, amivel már bárhol helytállna, mégsem vágyik sehová. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Szalontai Klára, a Barkaszói Középiskola igazgatóhelyettese.

– Szülőfaluja iskolájában kezdte a pályafutását.

– A Munkácsi Tanítóképzőben tanultam. 1984-től dolgozom a Barkaszói Középiskolában. Édesanyám is itt tanított. Én az ő hatására lettem pedagógus. Nálunk ez már hagyomány. A legidősebb testvérem is tanárnő, orosz szakos, de ő a családjával már kiköltözött Fehéroroszországba. A másik nővérem, Hadar Katalin igazgató is volt. Aztán átment a Csongori Általános Iskolába. Én itt maradtam, alsós tanítóként dolgoztam egészen 2016-ig. Abban az évben kineveztek igazgatóhelyettesnek. Befejeztem a rivnei egyetemet, azóta ukrán nyelvet és irodalmat is tanítok.

– Milyen módszerre esküszik?

– Azt vallom, a tanárnak mindkét nyelvet ismernie kell ahhoz, hogy megfelelően elmagyarázza a tananyagot. A kicsikhez pedig csak játékosan lehet közel férkőzni. Sok mesével, illusztrációval. Most boldogok vagyunk, mert az Új Ukrán Iskola program keretében az elsősök sok új eszközt kaptak, amivel megkönnyítik a tanár dolgát, és a gyerekeknek is érdekesebbé teszik a tanulást.

– Család?

– Két fiam van. Mindketten szereztek felsőfokú végzettséget, de egyikük sem helyezkedett el a tanult szakmában, inkább zenélnek. Állandóan foglalt voltam, a gyerekek valószínűleg ezért döntöttek úgy, hogy inkább más utat választanak. A fiúk az apjuktól örökölték a muzsikálásra való hajlamot. A férjem állatorvos, de régen a Monolit együttesben játszott, melynek alapító tagja volt. Az idősebbik fiam Gyula, ezt viszi tovább, lakodalmakon zenél. Ricsi pedig a Sodró együttessel jár fellépni. Ő Debrecenben él, de minden hétvégén hazajön. Gyula már nős, három gyermekük van. A legnagyobb unokám második osztályos, a középső most jön első osztályba, a legkisebb pedig kéthónapos. Ők is Barkaszón laknak.

– Ha tehetné, milyen más szakmát választana?

– A pedagógusin kívül semmi más nem érdekel, ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnám, magyar közösségben. A gyerekeim gyakran mondják, hogy annyi minden másba kezdhetnék, lenne lehetőségem rá, de sem a férjem, sem én nem vágyunk el innen. Hiába húzták el előttünk a mézes madzagot, nem úgy van az… A gyerekek is ide vágynak vissza. Ricsi minden hétvégén hazajön, a nagyobbik fiamat pedig el sem tudnám űzni innen.

– Mit élvezett a legjobban a tanításban?

– A kicsikkel volt a legjobb. Azért szerettem annyira, mert láttam a munkám eredményét. A felsősökkel már „ciki” tanulni. Szégyellik a tudást, már nem „menő” okosnak lenni, még akkor sem felelnek, ha tudják a választ. Az alsóban viszont minden egyes mondatomat visszahallom a következő órán. Vérbeli pedagógusként foglalkozom az unokáimmal is.

– Mivel kapcsolódik ki?

– Most teljes erővel az unokákra koncentrálok. Reggelente, munkába menet, bemegyek hozzájuk, az egyiket hozom magammal az iskolába, a másikat viszem az óvodába. Délután pedig a kicsit pesztrálom. Velük indul és velük zárul a napom. A nevelés a mindenem. Ha nem lennének az unokák, akkor biztosan valamilyen csoportot szerveznék, ahol nyelvet taníthatok, az alapvető viselkedési szabályokat oktatnám a kicsiknek.

– Könnyen barátkozik?

– Igen. Nem nehéz a bizalmamba férkőzni, ez talán gond. Gyakran teszem meg az első lépést mások irányába. Nem szeretem a fagyos hangulatot. Ha összeszólalkozunk valakivel, és úgy veszem észre, hogy tőlem várják el, hogy oldjam a helyzetet, hajlandó vagyok engedni. Nehezen viselem a konfliktusokat.

– Voltak mélypontok az életében?

– Megpróbáltatásokkal teli periódus volt, amikor több hónapig nem kaptunk fizetést, csupán terményben vagy élelmiszerben fizettek ki minket. A férjem a kolhozban dolgozott, ott sem kaptak semmit. Akkor mindenkiben ott motoszkált, hogy dobbantani kellene, de végül mégis megoldódott a helyzet.

– Mivel lehet kizökkenteni?

– Ha megkérek valakit valamire, és nem úgy cselekszik. Elvárom, hogy az emberek tisztességesen, precízen elvégezzék a rájuk bízott feladatokat. Ám az évek már megmutatták, hogy rugalmasabbnak kell lenni, tolerálni kell azokat is, akik nem tudnak annyira pontosak lenni. Már talán elnézőbb vagyok, mint régen.

– Mi az, amin szeretne változtatni, de nehezére esik?

– Igyekszem elfogadni azt, ami van. Jó hozzáállás kell mindenhez. Így ötvenhárom évesen már tisztában vagyok a saját képességeimmel, megbékéltem magammal. Tudom, hogy amin eddig nem sikerült változtatnom, azon ezek után sem fogok tudni. Hiszem, minden azért történik, hogy a végén valami jó süljön ki belőle.

– Undorodik valamitől?

– Az alkoholt nem szeretem.

– Egyetért azzal a közmondással, hogy nem szól szám, nem fáj fejem?

– Igen. Korábban talán szókimondóbb voltam.

– Szokott halogatni?

– Előfordul. A házimunkát, kerti munkát szoktam elodázni. Az utóbbi időben már nem is foglalkozunk háztájival, mivel nekem nem fér bele az időmbe a férjem pedig már nem bír úgy, mint régen.

– Szereti, ha öné az utolsó szó?

– Néha igen. A hangulatomtól függ. Olykor elhallgatok, ám van, hogy kivívom az akaratom.

– Mivel lehet elbizonytalanítani?

– Ha nem vagyok biztos a pozitív végkifejletben. Vagyok annyira kommunikatív, és van már annyi tapasztalatom, hogy lássam, ki mikor állít valótlanságot, és meg tudom saccolni, mire számíthatok az illetővel kapcsolatban.

– Mi az álma?

– Korábban abban reménykedtem, hogy a gyermekeim követnek majd a tanári pályán. Ez az álmom viszont a menyemmel teljesült, mivel ő pedagógus. Most már abban bízom, hogy a három lányunokám közül valamelyikből oktató lesz.

Simon Rita

Forrás:

KISZó/Fotó: Zunko Barnabás

Post Author: KISZó