Az aranykezű asztalos és kitartó társa

Csongoron bárkit kérdeztünk a település legidősebb házaspárja felől, mindenki a Kusnyir családhoz irányított bennünket. Könnyen eltaláltunk hozzájuk, hisz a falu központjában, a polgármesteri hivatallal szemben laknak. Gyula bácsi és felesége Irén szívélyesen fogadott bennünket, s azonnal mesélni kezdtek az együtt töltött évekről.

– Jövőre lesz hatvan éve, hogy együtt vagyunk, az talán gyémántlakodalomnak számít, ha jól tudom, – mondja büszkén mosolyogva a ház asszonya, aki miközben beszél, egy percre sem áll meg, tesz-vesz, elrak-letakarít a konyhában.

– Nyolcvanharmadik évemben járok, 1936-ban születtem, veszi át a szót a házigazda. – A feleségem 1941-ben látta meg a napvilágot. Az én édesapám Ungváron, a Kassai utcában született. Mint a legtöbb fiatal, egy lakodalomban ismerkedett meg édesanyámmal és ide jött Csongorra vőnek, sorolja, majd így folytatja:

– Négy országnak voltam az állampolgára, csehek alatt születtem, Juliusnak anyakönyveztek. Aztán magyarok alatt Gyula lettem, később Julij.

De persze mindenki csak Gyulának szólított, bármilyen hatalom jött. Mert ahogy változtak az országok, úgy változtatták a keresztnevemet is. Világéletemben épületasztalos voltam. A csongori öreg mesterektől sajátítottam el a szakma fortélyait. Eleinte a kolhoz műhelyében helyezkedtem el. Annyi munka volt, hogy csak na, úgy zajlott az élet az átkos kommunizmusba, hogy nem győztük teljesíteni a rendeléseket. Simították a dohányt, volt sok jószág, disznófarm, egyszóval dolgoztak az emberek, na. A falu pezsgett, mindenki építkezett, rengeteg tennivalóm akadt, közben koporsókat is készítettem. Nem szűkölködtünk, még a takarékba is tettem pénzt, csak kár, hogy odaveszett – idézi fel a régmúltat az idős ember, aki messzeföldön, Leningrádon túl, majdnem a finn határon teljesített katonai szolgálatot. Ott megpróbálta a kemény teleket, mint mondja.

Gyula bácsiék hárman voltak testvérek, volt egy bátyja, meg egy nővére, de mára egyedül maradt. Pedig őt sem kímélte az élet, háromszor is megműtötték.

– Soha nem gondoltam, hogy ennyi évet megélek.

A középkorú férfiak meg csak úgy hullanak. Tavaly is mennyien elmentek a faluból… Nem sok velem egykorú férfi maradt itt. Pedig még két évvel ezelőtt öt kilencvenen felüli ember élt a faluban. Aztán valahogy egymás után mind kiköltözött a temetőbe. Olyan is akadt, akinek csak néhány hónap kellett a százhoz. De a jó Isten akarata kiszámíthatatlan…

A házaspár fiatal korában rengeteg táncmulatság volt, pezsgett az élet. Színdarabot tanultak a fiatalok. A zenészek Barkaszóról jártak át, de Ungvárról meg Kaszonyból is jöttek. Irénke volt annak idején a klubvezető, úgy négy évig.

Egy bálban ismerkedtek meg, majd két év udvarlás után összeházasodtak.

– Most meg fiatalok sincsenek, mindenki külföldön dolgozik. Eleinte csak a férfiak mentek, de most már a nők is mennek utánuk. Az a baj, hogy nincs már jószág a faluban. Üresek az udvarok, nincs aki kaszáljon, se aki disznót tartson. Régen minden udvaron volt tehén, nem is egy. Az asszonyok főzték a túrós derelyét, volt saját tej, tejföl, puliszka. Most meg mindent a boltban vesznek. Van vagy tizenöt üzlet, minden kapható benne, csak jusson rá pénz – vázolja a faluképet Irénke. Azt meséli, negyven évet a lányos háznál laktak a templom szomszédságában. A fiatal pár közös udvaron élt a szülőkkel, ahogyan akkoriban a csongoriak többsége. Az embereknek nem tellett saját portára. Nem volt éppen ideális állapot, a közös udvar kapuját nem lehetett becsukni.

Volt is nagy jövés-menés, muzsikáló meg kolduló cigánytól kezdve az jött fel, aki akart.

Aztán a kommunista korszakban már adták a telkeket, csak építkezzenek az emberek.

A házaspárnak két gyermeke született, egy lány és egy fiú. Irénke lányuk óvónő, Zoltán fiuk angol tanár a helyi iskolában. Három unokájuk és három dédunokájuk van, két unoka külföldön keresi a boldogulást, egyikük Németországban buszsofőr, másik Ausztriában pincér.

Amikor arról faggatjuk őket, ki hordta a kalapot a családban az elmúlt hat évtizedben, egymásra néznek és elmosolyodnak:

– Megbeszéljük a dolgokat. Én szívesen meghallgatom a feleségemre. Szoktam is mondani neki, ha jobban tudod, adjál nekem tanácsot. Én nem érzem úgy, hogy én vagyok a gazda, okosíts engem. Tudja, ahogy megöregedtem, már lassabban dolgozik a fejem, nem árt emlékeztetni erre-arra – szerénykedik az éltes ember, aki mind a mai napig dolgozik. Hol kislétrát, hol gyúrótáblát kérnek a falubéliek. Amit rendelnek, azt készít az aranykezű mesterember.

Persze sokkal lassabban, mint néhány évtizede, de azért elbánik a fával.

Csak azt fájlalja nagyon, hogy nem lesz, aki tovább folytassa a mesterségét.

Mióta Gyula bácsi nagyot hall, a református házaspár már csak otthonában imádkozik. A tévét se szereti, pedig a politika nagyon érdekli. Irénke a sorozatok nagy hódolója, most éppen a Sorsok útvesztőjét nézi. Mióta kimelegedett, van rengeteg tennivaló a ház körül, a fóliában.

Azt az egyik unokájuk hozta tető alá, de mivel külföldre ment, az édesapja gazdálkodik benne, ők inkább csak besegítenek.

Kusnyiréknál csendes egyetértésben telnek a napot. Fél hétkor kelnek. A früstök után nekiállnak az aktuális munkákhoz. Amikor elfáradnak, meg-megállnak. Szívesen ülnek ki a kapu elé pihenésképpen, hogy meghallgassák a kontyos rádiót. Így jutnak hozzá a friss hírekhez, szereznek tudomást a helyi történésekről. Este többnyire kilenc óra után hajtják álomra a fejüket és hálát adnak a jó Istennek, hogy még nem szorulnak ellátásra.

Magyar Tímea

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó