Tüzes Pál: „…feszített életformám mellett csak a sport tud fizikai és lelkierőt adni a feladatokhoz…”

Egy régió ismeri mára, hiszen neve fogalommá vált. Ráadásul nem csak a neve, hanem gazdasági agilitása, mangalicahúsból készített hentesárui, kiváló biolekvárjai és persze osztályon felüli gyümölcspálinkái is kedveltek, mi több, már nemzetközi szinten is elismertek. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Tüzes Pál biogazda, a „Lekvárbáró”.

– Valahányszor találkozunk, én mindig kicsit büszke vagyok rá, hogy keresztapja lehettem egy igazi keresztapának, hiszen, amikor belevágott az ipari biokender termesztésbe, és a helyi média sikeresen kinyomozta, hogy ön a titokzatos don Pabló, aki 55 hektáron űzi az ipart, adott egy interjút az ipari kender fontosságáról. E növény és a vadkender közötti különbségekről. Akkor viccesen Pablo Escobar egykori „drogbáró” mintájára „lekvárbárónak” tituláltam, és ahelyett, hogy megsértődött volna, inkább büszkén viseli e címet, de milyen út vezetett a „megbárósulásáig”?

– Az egészet magyarországi barátaim kapacitálásának köszönhettem, hiszen a lakhelyemen, Batáron és Nevetlenfalu környékén mindig komoly gyümölcstermesztés zajlott. Egyszer-kétszer beszélgettünk a lehetőségről, aztán belevágtam. Indulásnak elvégeztem egy másfél éves magyar tanfolyamot a biotermelés alapjairól, majd elkezdtem a lényegi termelést.

– Nehéz volt?

– Még annál is nehezebb! Képzelheti a helyzetet: egy-két évvel vagyunk a rendszerváltás után. Az országban totális a gazdasági káosz, a bürokrácia dinoszauruszai, ezek a szovjetrendszerből itt maradt gazdasági őslények mindent megtesznek, nehogy valaki kisüzemi körülmények között, a saját maga munkájából boldogulni tudjon, iszonyú a tőkehiány és rendezetlenek a tulajdonviszonyok. Szóval igazi gazdasági vadkelet uralkodott, de végül sikerült kivergődni a gödörből és az nagyon szép volt.

– Mi volt benne annyira szép?

– A fejlődés. Az, hogy a nulláról indulva nyolc év alatt két kisüzemet is be tudunk indítani. Az, hogy láttad az eredményt és volt értelme a jövedelmet visszaforgatni, a nadrágszíjat néha meghúzva fejleszteni.

– Ön közismert munkamániás, de mi a helyzet a családjával? Gyermekei hogyan tolerálják az életvitelét?

– Két fantasztikusan talpraesett leányzó büszke édesapja vagyok és esetükben elmondhatom, hogy az alma nem esett messze a fájától. Zsuzsa lányom már a lekvárium kóstolótermét vezeti és nem mellesleg igen jó marketinges. Ha én tudok termelni, no ő tud értékesíteni. Réka, a húga pedig tavaly óta kóstolgatja a biotermelés szépségeit meg nehézségeit, de neki is menni fog ez az életvitel.

– Valamikor fanatikusan rúgta a bőrt. Van-e még helye életében a focinak?

– A focira mindig kell hogy időm és energiám maradjon, mert az nálam több mint sport. Hálás is vagyok a labdarúgásnak, hiszen meggyőződésem, hogy feszített életformám mellett csak a sport tud fizikai és lelkierőt adni a feladatokhoz. Persze mindezt ne vegye a versenysport halálos komolyságával, hiszen csapatom, a Batári Betyárok amolyan jó hangulatú öregfiúk együttes, ahol a közös játék a fontos, nem annyira az eredmény, de ennek ellenére azért a Makkosjánosiban megrendezett Egynemzet Tornáján 5 ország csapatai közül hoztuk el az első helyet. Szóval az „old boys” együttes lábában van azért még némi puskapor.

– Drukkerként kinek szorít?

– Csakis a Fradinak! Ez gyermekkorom óta így van. Akkor sem pártoltam el tőlük, amikor megtörtént az a rosszemlékű kiesésük az MB-I-ből, és most is nekik szorítok. Szóval szálljanak a Zöld Sasok!

– Más hobbija van-e?

– Évente egyszer-kétszer vadászom, jobban mondva „megsétáltatom a puskámat”, mert a vadban ugyan nagy kárt nem okozom, de nem is ez a lényeg, hanem hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Ezenkívül szeretek utazni, bár ez inkább a munkámból kifolyólagos elfoglaltság. Most is épp csak hazatértem Sanghajból egy biotermelői konferenciáról.

– Hogy tetszett Kína?

– Őszintén, nem igazán tetszett, inkább érdekes volt. Az volt az érzésem, hogy ezek a derék kis emberek isten bizony megvalósították a kommunizmust. Az jött át, hogy bár kiválóak az utak, elképesztő a munkafegyelem, a városban fantasztikus rend és tisztaság van, az állam maximálisan megfelel a feladatainak, biztosítja az oktatást, az egészségügyet, mindazt ami egy jól prosperáló ország működéséhez kell, de ennek nagy ára van.

– Micsoda?

– Hogy úgy mondjam, gondolkodni és önálló döntéseket hozni csak egy szűk rétegnek áll jogában és módjában. A többiek pedig csak hangyák a hangyabolyban.

– Közismerten jó humorral bír, de van-e kedvenc vicce?

– Szeretem a jó vicceket, de nincs kedvencem. Valahogy mindig kiröppennek a fejemből, miután hallottam őket. Ebből pedig már biztosan kikövetkezteti, hogy inkább vagyok jó hallgatóság, semmint kiváló viccmesélő.

– Ha örökölne, egy jókora földterületet, mihez kezdene vele?

– Valószínűleg felszántanám, bevetném és learatnám. De az se kizárt, hogy marhalegelőt vagy gyümölcsöst csinálnék belőle. Szóval tenném, amihez értek: gazdálkodnék rajta.

– Egy lakatlan szigetre mit vinne magával?

– Egy vemhes mangalicát, egy zsák vetőmagot, egy kapát meg egy pulikutyát. Biztos vagyok benne, hogy ott aztán tudnék a bionál is biobb, vegyszer és károsanyagmentes terméket előállítani. Szóval, ha tud egy járatot valami lakatlan dél-tengeri paradicsom irányába, szól. Csak el ne feledje értesíteni Zsuzsa lányomat, hogy a tengerjáró népek számára marketingelje, hol érdemes kikötni, ha egy jót és egészségeset akarnak enni.

– Ha eljönne önhöz a jó tündér, és azt mondaná, teljesíti egy kívánságát, mit kérne?

– Lehet, hogy nagyképűségnek fog tűnni, de elvinném a jó tündért egy-két helyre ahol, jobban rászorulnak a segítségére. Aztán megkérném, hogy támogassa a nálam
sokkal nyomorultabb helyzetben lévő embertársaimat.

Matúz István

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó