Kiképzésem története – Avagy hogyan lesz zöldfülűből kiképzett tartalékos

Megdöbbentő, első hallomásra hihetetlennek tűnő sztorival kereste meg szerkesztőségünket egy nagydobronyi férfi. Elmesélte, hogyan hívták be tartalékosként rövid idejű kiképzési gyakorlatra, holott soha nem részesült alapkiképzésben. Története rávilágít a hadkiegészítő parancsnokságok bürokratikus működésére, a toborzórendszer visszásságaira, valamint arra, milyen állapotok uralkodnak az ukrán hadsereg berkein belül. Bár hozzájárult ahhoz, hogy az általa leírtakat névvel közöljük, az ő érdekében most eltekintünk ettől.

A 33 éves – nevezzük Gergelynek– civil foglalkozású férfi, korábban sor-, sem pedig szerződéses állományú katona sem volt, így alapkiképzésben sem részesült. Ám ez nem jelentett akadályt, hogy a rahoncai (Orihovica) katonai gyakorlótéren tábori körülmények között egy 10 napos kiképzésen vegyen részt.

A kálváriája augusztus 19-én kezdődött, amikor tudomást szerzett arról, hogy a községházán katonai behívó várja. Az értesítő szerint augusztus 21-én 10 órára (kelet-európai idő) kellett megjelennie egy állítólagos kiképzés miatt az Ungvári Egyesített Hadkiegészítő Parancsnokságon az alkalmasságot felülvizsgáló bizottság előtt. Mivel a papírfecnin az időpont és a helyszín mellett nagy betűkkel azt írták: „A behívás ignorálása büntetőjogi felelősségre vonást von maga után”, Gergely úgy döntött, elmegy és közli az illetékesekkel, hogy ő bizony nem szeretne semmilyen kiképzésen részt venni.

Amikor megérkezett, már nagyjából 20-an voltak abban a teremben, ahova az ügyeletes tiszt küldte a behívó felmutatása után. Mindannyian valamilyen űrlapot töltögettek. A kontingens teljesen vegyes volt, voltak ott fiatalok, középkorúak és idősebbek, állami tisztviselők, vállalkozók, de munkanélküliek is. Rövid idő alatt itt újraértelmeződött benne a tartalékos szó jelentése.

– Hamar kiderült, hogy nem lesz itt semmilyen komisszió

– jegyzi meg Gergely . – Odajött egy egyenruhás, megkérdezte, tudom-e, miért vagyok itt? Mondtam, hogy valamilyen kiképzés miatt. A meglepően jó fej és segítőkész századosi rendfokozatú egyenruhás röviden elmagyarázta, azért hívtak be, mert szeptember 19. és 28. között tartalékosként rövid idejű kiképzési gyakorlaton veszek majd részt a rahoncai katonai kiképzőbázison. Annak nincs jelentősége, hogy nem részesültem alapkiképzésben, ugyanis Ukrajnában minden 18 és 60 év közötti férfi tartalékosnak minősül, függetlenül attól, volt-e sorkatona vagy sem. Azt is elmagyarázta, hogy az alapkiképzésen átesett tartalékosokhoz képest annyi a különbség, hogy minket kizárólag hadiállapot esetén lehet bevetni, és csak a területvédelmi egységeknél teljesíthetünk szolgálatot – fogalmazott a férfi. Az első gondok ott jelentkeztek mondta, hogy a személyigazolványon kívül nem vitte magával az ideiglenes katonakönyvét, amit 16 éves korban a sorkatonai nyilvántartásba vételt követően állítanak ki minden sorköteles korú fiú számára. Ez jelentősen megakasztotta ügyintézését. Amíg várakozott tanulmányozni kezdte az asztalon előtte heverő űrlapot. Kiderült, hogy az egyikkel a kiképzés alatt alanyi jogon járó szociális juttatást kell megigényelni. Kicsit megnyugtatta, hogy ebben az is szerepelt „csak” tíznapos kiképzésről van szó. A másik viszont egy jelentkező lap volt, szerződéses katonai szolgálatvállalásra. Ebben az is benne volt, hogy ez egy önkéntes alapú szerződés a védelmi minisztérium és az állampolgár között. Hallotta, hogy valaki tévedésből vagy tudatlanságból az utóbbit töltötte ki.

– Miután visszatért az egyenruhás, megkérdeztem tőle, hogy a szóban forgó kiképzés önkéntes vagy kötelező jellegű? – meséli. – Rövid válasz érkezett: kötelező!

Végül azzal engedtek el, hogy két napon belül visszajövök az ideiglenes katonakönyvvel és két igazolványképpel. Főszereplőnk a két nap alatt kiderítette, hogy Nagydobronyban többeknek érkezett behívó, hozzá hasonlóan ketten át is vették, de csak ő ment el a parancsnokságra. Az egyik férfi néhány éve már részt vett hasonlón, így tudta, mi a dörgés.

Két nap múlva ismét a parancsnokságon volt. Mielőtt aláírta volna az elé rakott papírokat, mindent alaposan elolvasott és telefonjával lefotózott, megelőzve a későbbi kellemetlenségeket. Az első alkalommal megismert toborzótiszt, miután megkérdezte a lábméretét, szemre feljegyezte a magasságát és a súlyát. Közben az egyenruhás mindvégig arra agitálta, nyugodtan szóljon az ismerőseinek, hogy adategyeztetés céljából keressék fel a hadkiegészítőt.

Gergelynek szeptember 16-án kellett megjelennie újra a hadkiegészítőben egy eligazításon. Amikor megérkezett, már legalább 200-an tolongtak az épület szűk folyosóján. Ekkor igényelhettek katonakönyvet azok, akiknek nem volt, valamint itt adták ki a vezényléseket. A kék színű lapocskára a hadkiegészítő munkatársai ráírták a születési dátumot és az érintett rendfokozatát. A már órák óta a sorban várakozó Gergely úgy hallotta, utóbbit bemondásra jegyzik fel, így ő tábornoknak adta ki magát. Ám pechjére erről igazolást kértek, így közkatona beírást kapott. A bürokratikus folyamat nagyon lassan haladt, szerinte rengeteg felesleges információt kérdeztek és jegyeztek le, miközben semmilyen tájékoztatást nem kapott, mi vár rá a 10 nap alatt.

– Vettem a bátorságot, és négy óra várakozás után, arra kértem az egyik egyenruhást, legalább azt mondja meg, mit vigyek magammal. Sortban, pólóban voltam, rám nézett és azt mondta: így, ahogy vagyok, jóleszek – elevenítette fel Gergely milyen szívélyesen bántak vele. A kiképzés első napja a hadkiegészítőben kezdődött. Bár kora reggelre ott kellett lenni, míg mindenkivel kitöltették a jelenléti ívet dél volt. Iránytaxival vitték a bázisra az embereket, ahol sorkatonákkal átnézették mindenki táskáját. Erre azért volt szükség, mert alkoholt szigorúan tilos a lőtérre vinni, viszont, amikor az egyik srác megkérdezte, beviheti-e a 20 centis vadászkését, arra simán rábólintottak. Ezt több órányi sorban állás követte, a hadkiegészítőhöz hasonlóan itt újraregisztráltak mindenkit. Gergely és még néhányan délután ötre kerültek sorra, ám ekkorra már minden egységnél megvolt a maximális létszám.

– Ekkor közölték velünk, ha két órán belül nem jön parancs arról, mit tegyenek velünk, akkor mehetünk haza

– részletezte Gergely tábori élménybeszámolójának első óráit. – Fél óra sem telt bele, hoztak egy 30 főből álló csoportot, mint kiderült, a Nagybereznai járásból, akikhez hozzácsaptak minket, Ung-vidékiket. Az egyik tiszt viccesen megjegyezte, „szerencsénkre” maradhatunk. Gondolom, nem kell mondani, mi nem így éreztük. Megkaptuk az egyenruhát, ami egyáltalán nem egyezett meg az általam megadott méretekkel. Minden agyonnyúzott, kopott és büdös volt. Ezenkívül kaptunk egy kényelmetlen, talpbetét nélküli bakancsot, hálózsákot, egy pokrócot és egy törölközőt. Mi lettünk a tartalék tartaléka, érezhetően csak púp voltunk a kiképzőtisztek hátán. Olyannyira, hogy egy olyan sátorban kaptunk elhelyezést, amelyben nem volt fűtés. Hamar kiderült, óriási hiba volt leadni a kényelmes, meleg, saját bakancsot.

Az étlen-szomjan eltöltött első nap után óriási csalódást jelentett a vacsora. Gergely szerint feléjük a kutya eszik ilyet. Hamar kiderült, nemcsak a vacsora, hanem a reggeli és az ebéd, sem sokkal jobb. Ráadásul az 500 embert egy két fős személyzet szolgálta ki, így gyakran mire az ember sorra került, a forró tea teljesen kihűlt. A kenyér többnapos, a lekváros kifli pedig kemény, az evőeszközök és az edények büdösek voltak, ami tovább rontott az étel minőségén. Sőt, ivóvizet is maguknak kellett beszerezniük, volt hogy nem foglalkozott senki a szedett-vedett egységgel.

Az első éjszakán mindössze 5 fok volt a sátorban, ruhában aludtak, de így is az lett a vége, hogy Gergely megbetegedett, másnapra teljesen elment a hangja. A reggelit sorakozó és névsorolvasás előzte meg. Szedett-vedett egységükkel nemigen foglalkoztak, végül egy őrmesternek megesett rajtuk a szíve, neki köszönhetően kaptak dobkályhát és tüzelőt, amivel befűthettek a sátrukban. Végül szétdobálták őket más-más egységekhez. A tábori körülmények a tisztálkodás szempontjából voltak a legmostohábbak, pottyantós budi, kinti hideg vizes mosdó és zuhanyzó volt felállítva, utóbbit az alacsony hőmérséklet miatt alig használta valaki.

Szinte folyamatos volt a káosz és a fejetlenség a táborban, kivételt ez alól csak az jelentett, amikor televíziós stáb érkezett. Ilyenkor azt a látszatot keltették, hogy minden a legnagyobb rendben van, mindenki élvezi és jó hangulatban telik a kiképzés. Nem nyilatkozhatott bárki, viszont akit kérdezhettek, az dicsérte a szervezést és az élelmezést is.

– Az én századomban volt egy tévés és egy újságíró is, akik kiérkezett tv-s kollégáiknak meséltek a körülményekről, de ezek nem kerültek adásba. Egyébként a tábor területén nincs net, még a hálózati net is ritkán jött be egy-két percre – mondta.

Gergelyt meglepte, hogy több olyan ember is volt köztük, aki orvosi felmentéssel úszta meg a sorkötelezettséget, viszont most ez nem jelentett kibúvót.

Állítása szerint a századában volt egy férfi, akinek nem volt térde. Ő annyi engedményt kapott, hogy nem kellett viselnie a súlyos golyóálló mellényt. Volt, aki a kiképzés során sérült meg, bordatörést szenvedett, míg más a szívére panaszkodott. Utóbbit a mentő vitte el, és többet nem látták.

– De ezek, ahogy a súlyosbodó hörghurutom sem hatották meg a tábor vezetőit. Vasárnapra eltávot kaptunk. Négy nap kellett ahhoz, hogy kiderüljön, én az első lövészszázad második szakaszának második tizedében vagyok lövész. Megkerestem a parancsnokom, aki először nem akart elengedni, mert félt, hogy nem jövök vissza. Végül csak úgy mehettem el, hogy megígértem, hétfő hajnalban elsőként érek vissza a táborba.

A kiképzés második hete lőgyakorlattal kezdődött. Annak ellenére, hogy sokan most láttak először élőben lőfegyvert, rövid, a használatra kiterjedő instrukció után lőhettek is a hírhedt Kalasnyikov gépkarabélyból. Az egész akkor vált igazán szürreálissá, amikor kiképzőink megpróbálták elmagyarázni, hogyan is kell helyesen lőni és célozni. A gépkarabélyhoz hasonlóan a gyakorlógránáttal is jól bánt „hősünk”, ő volt az egyetlen az egész táborból, aki eltalálta a céltáblát a gránáttal. Egy ellenőrzőpont felállítása volt a következő feladat. Innentől kezdve kizárólag ennek a megvédésére koncentráltak.

Gergely szerint a kiképzés során folyamatosan arra agitálták az embereket, hogy jelentkezzenek hivatásos katonának. A „beszervezéssel” fiatal hölgyek foglalkoztak. Az egyik ebédnél egy idősebb férfit sikerült meggyőzniük, nekem dicsekedett, hogy mesterlövész lesz. A belőle áradó alkoholszagból arra lehet következtetni, másnap biztos megbánta a döntését.

– A betegség egyre inkább elhatalmasodott rajtam, teljesen elment a hangom, folyamatosan köhögtem és gyenge voltam – tért ki az állapotára.

– Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor esőben kellett ügyelnünk az általunk felállított ellenőrző ponton.

Esőköpeny híján bőrig áztam, vizes lett a bakancsom is. Ekkor döntöttem úgy, hogy kikérem a sajátomat, de hiába mutogattam az átvételi elismervényt, a raktáros nem volt hajlandó kiadni nekem a saját száraz lábbelimet. Az sem hatotta meg, amikor a betegségemre hivatkoztam. Azt mondta rossz helyen kopogtatok, ha nem vagyok jól, menjek a tábori orvoshoz. Óriási meglepetésemre hét nap után hazamehettem. Nem én voltam az egyetlen, akinek nem kellett végigszenvednie a tábort. A századomból körülbelül 5-en távoztunk betegen.

A táborban voltak más magyarok is, de nemigen beszéltek, nem is tudtak egymásról, mintha az elosztásnál ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek egy egységhez. Gergelyben mély nyomot hagyott az egy hét, a rengeteg negatív élményből fakadóan a GULÁG-hoz hasonlította a tábort. Az ünnepélyes táborzáró ceremóniára természetesen mindentől függetlenül vissza kellett mennie, most pedig igyekszik minél hamarabb elfelejteni az egészet.

Szabó Sándor

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó