Kovács-Molnár Anita: „…Beregszász a szívem csücske, és tudom, hogy itt a helyem”

Már egészen fiatal korában tudatosan szervezte az életét, és ez a jó szokása mind a mai napig megmaradt. Precíz, mindig a tökéletességre törekszik. Értékrendjében az első helyen a család van. Szabad idejében főz, kreatív dolgokkal foglalkozik. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Kovács-Molnár Anita, a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskola szociálpedagógusa, rendezvényszervező.

– Mikor született meg a gondolat, hogy a nemzet napszámosa lesz, vagyis a pedagógusi pályát választja?

– Jókor jön ez a kérdés, mert éppen a minap jutott eszembe, amikor a gyermekeimet láttam iskolásdit játszani. Én is 4-5 éves lehettem, amikor sorba ültettem a babáimat, a macikat, és tanító nénit játszottam a padlásszobában. Tehát már nagyon korán vonzott ez a pálya, és úgy végeztem el a középiskolát, hogy egyszer én is pedagógus leszek. Nagyszerű tanáraim voltak, sokat tanultam tőlük.

– Hol kapott ilyen erős inspirációt?

– A Beregszászi 8. Számú Középiskolában kezdtem a tanulmányaimat, majd 1996-ban a Bethlen Gábor gimnáziumban folytattam. 2004-ben ott érettségiztem. Felvételt nyertem az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar karára. Ez is tudatos volt, mivel mindig is magyartanár szerettem volna lenni. Az otthontól való távolság az önállósodásra is jó alkalmat adott. Tulajdonképpen az egyetemi éveim alatt váltam felnőtté.

– Ezek szerint tetszett az a világ. Nem gondolt arra, hogy Ungváron kezd új életet?

– Kétségkívül érdekes volt, új tapasztalatokat szereztem, új embereket ismertem meg, de nem tudtam elképzelni, hogy végleg ott maradjak. Nekem Beregszász a szívem csücske, és tudom, hogy itt a helyem.

– Hol kezdte a pályafutását?

– Ötödik évfolyamosként félállásban vállalhattam órákat magyartanárként. Visszatértem hát az első iskolámba, a következő éven pedig már szervezőtanárként is tevékenykedtem. Tizenegy évig dolgoztam ebben a tanintézményben, mely időközben a 10-es számú iskolává alakult át. Második hónapja viszont egy elég nagy váltással a Beregszászi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában szociálpedagógusként és művészettanárként kezdtem el dolgozni, valamint ideiglenesen az első osztályban helyettesítek. Közben én magam is tanulok, 2017-ben elkezdtem a Debreceni Egyetem kihelyezett, szociálpedagógus képzését Beregszászban.

– Beigazolódtak a gyermekkori álmok, miszerint a tanári pálya az igazi?

– Igen. A gyerekek szinte az első perctől elfogadtak. Ugyanúgy meg tudtam találni a közös hangot az elsősökkel, mint a végzősökkel.

– Ezek szerint megvan a megfelelő türelem is…

– A gyerekek látják, hogy vannak határok, amit ha nem lépnek át, nem lesz soha konfliktus közöttünk. Nem akarok senkiből tudóst faragni – én sem vagyok az – de egy minimumot, amit mindenkinek tudni kell ahhoz, hogy le tudja írni az életrajzát, vagy bármit helyesen magyarul, elvárom minden diákomtól. És ha ezt elfogadják, onnantól kezdve bármilyen óhajukban partner vagyok.

– Elmondásából az derül ki, hogy határozott…

– Igen, én az vagyok, s ez már gyermekkoromban megmutatkozott. Édesanyám gyakran emlegeti, hogy harmadikos koromban egyszer úgy jöttem haza az iskolából, hogy bejelentettem, beiratkoztam a zeneiskolába. Az, hogy gimnazista leszek, szintén saját döntés volt. Tehát a céljaimat meg is valósítom.

– A pontosság is ilyen fontos?

– Precíz vagyok, de az idővel mindig küzdök. Nem szeretem a felületes dolgokat, de a pontossággal, az időbeosztással, néha vannak gondok.

– Mit lehet tudni a családjáról? Kezdjük az elején. Hogyan ismerkedett meg a férjével?

– Érdekes történet, ugyanis két utcányira laktunk egymástól, ugyanazokon a helyeken játszottunk, bicikliztünk, de valahogy soha nem találkoztunk. Aztán egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg, s ez szerelem volt első látásra. Ez 2002 nyarán történt, s azóta együtt vagyunk, aminek immár 17 éve.

– De közben ön Ungváron tanult.

– Igen, már két éve együtt voltunk, amikor Ungvárra kerültem, akkoriban Edu Csapon dolgozott határőrként. Összeköltöztünk, ami szintén nagy lépés és vad vállalkozás volt mindkettőnk részéről, pláne akkoriban. Kicsit sokkoltuk a környezetünket. Négy évig éltünk együtt, mire eljött az ideje az esküvőnek. 2008-ban összeházasodtunk, s elkezdtük létrehozni a közös kis fészkünket. A házunk a mi ízlésünk szerint készült, és az életünket is tudatosan építettük fel.

– Gyerekek?

– Ádám 2010-ben született, negyedikes nagyfiú, Aliz pedig 2014-ben, ő még óvodás. Két különböző egyéniség, Alizban egyre inkább a nagymamám vonásait fedezem fel, Ádám inkább a férjemre hasonlít. Ő érzékenyebb, nyugodt gyerek, Aliz temperamentumos Kovács-lány.

– Melyik gyerekkel könnyebb?

– Mint ahogy már említettem, Ádám érzékeny, nagyon lelkizős. Ez korábban az egészségén is látszott. Ehhez képest Aliz, hála Istennek, soha nem beteg, vagy ha mégis, azt könnyen átvészeli. Persze az is igaz, hogy Ádámmal első gyermekként én is sokkal izgulósabb voltam, megijedtem, ha hőemelkedése volt, most már lazább vagyok, rutinos kétgyermekes anyuka.

– Ádám nem volt féltékeny Aliz érkezésekor?

– Nem, viszont még egy kistestvért már nem tudna elfogadni. Ők nagyon jó testvérek, összetartóak. Ha az egyiket megszidom, a másik elém áll, és megvédi a tesóját.

– Említette, hogy Aliz Kovács-lány, vagyis erős, önre hasonlít. Ön hogyan viseli, ha megbántják?

– El szoktam kerülni azokat az embereket, akik megbántanak. Persze az sem mindegy, mekkora súlyú a sértés. Bírom a kritikát, ha azt mondják, hogy ez vagy az nem jó, elviselem. Azt nem viselem el, ha olyan ember bírál, akiről tudom, hogy abszolút nem kompetens a témában.

– Haragtartó?

– Ha nagyon mélyen megbántanak, akkor elvész a bizalom, és azt az embert már kerülöm.

– Jó emberismerő?

– Igen. Szeretek a beszélgetőtársam szemébe nézni. A tekintetük nagyon sokat elárul. Szoktam is mondani az embereknek, ha megpróbál valamit elkendőzni, ne tegye, úgyis észreveszem.

– Tudjuk, hogy Ukrajnában nem árt több lábon állni. Ön sem bízta a véletlenre, és a hivatása mellett magánvállalkozást nyitott.

– Így van. Aki itt akar élni, annak valóban több lábon kell állnia. Én is arra gondoltam, hogy a pedagógusi munkám mellett valami olyat kellene csinálnom, ami én vagyok. A nyáron belevágtam, és Perfect Rendezvényszervezés néven vállalkozást nyitottam, hisz Debrecenben rendezvényszervező és pr-ügyintéző képesítést szereztem. Kis vállalkozásomnak mára plakátja és Facebook-oldala van, és az első megrendelésemet is megkaptam, a napok múlva rendezendő Linner-konferencia egyik főszervezője vagyok.

– Tehát nagyon elfoglalt. Meg tudja szervezni, hogy mindenre maradjon elég idő?

– Kicsi az alvásigényem, ha éjfélig kell a háztartási dolgokat ellátnom, meg tudom csinálni, nem marad a hűtő sem üresen, és a szekrény sem tiszta ruha nélkül. De ha valami az egyik hónapban kimarad, azt igyekszem a következőben pótolni. Tartok „én” időt is, amikor egy kicsit kiengedem a gőzt, és egy jó kávé mellett leülök a barátnőimmel beszélni. A párom is nagyon rugalmas, sokat segít a gyereknevelésben. Ha nekem nincs időm őket elvinni iskolába, az óvodába, akkor ezt ő teszi, de a nagyszülők is nagy támaszaink.

– Mi az, ami kikapcsolja, van hobbija?

– A főzés. Épp a minap mondta az egyik barátnőm, hogy lassan szakácskönyvet is írhatnék. A főzés nálam egyúttal stresszoldó is, ha túlterhelt vagyok, háromfogásos étellel várom a családot, innen tudja a férjem, hogy rossz napom volt. A barátaimnak is nagy szeretettel készítek finomságokat.

Hegedűs Csilla

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó