KISZó-visszaszámlálás: Az „egyiptomi fogság”

Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítunk, hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül.

A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak gondoljuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött van.

Az elmúlt időszakban számtalan lépést tettünk a szakmai és technikai megújulásért, amiből, a teljesség igénye nélkül, következzék egy rövid felsorolás.

Az idei évtől végre színesben jelenünk meg, az elmúlt héttől kezdve már a szombati újságszámunk is. Tavalytól új, modern, tetszetős külsőt kapott internetes verziónk, a KISZó Online már napi szintű hírgyártással foglalkozik. Facebook-oldalunkon időről időre igazán úttörő kezdeményezésekkel állunk elő (egyedi KISZó-fotókkal és grafikákkal, storykkal, heti aktuális kérdésekkel jelentkezünk), Instagram-oldalunk is egyre népszerűbb. A múlt héten debütáló, rádióbeszélgetéshez hasonlító KISZó-podcastunk pedig egyenesen kárpátaljai médiatörténeti teljesítmény, s akkor még ukrán nyelvű online tartalomszolgáltatásunk beindításáról nem is szóltunk, amivel a magyarság hangját kívánjuk erősíteni a többségi nyelvű médiatérben. Ám ezekre a lépésekre nem lettünk volna képesek, ha nincs a hátunk mögött az a 100 év, ami patinát kölcsönöz a KISZó-nak!

Ezért centenáriumi visszaszámlálásunkat nem is kezdhetjük mással, mint a lap történetének rövid felvázolásával.

Újságunknak több évfordulója is van. Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolása után, 1920. január 31-én jelent meg a Munkás Újság első száma, amit a Kárpáti Igaz Szó jogelődjeként tartanak számon. Ezt követi egy szomorú esemény: 1945. december 8-án az újság elveszti önállóságát, ettől fogva a Zakarpatszka Pravda megyei ukrán pártlap fordításaként lát napvilágot, igaz, már Kárpáti Igaz Szó címmel és onnantól kezdve napilapként jelenik meg – a Munkás Újság hetente egyszer került az olvasók elé. 1965. június 1-jétől ismét önálló tartalommal jelenik meg az újság, de továbbra is a Zakarpatszka Pravda alárendeltségében. És elérkezik 1967. március 8-a, amikortól a lap 52 évvel ezelőtti készítői végre már a maguk urai lesznek. 2005-ben aztán átélt egy sajnálatos szakadást is a KISZó, ami amolyan kárpátaljai magyar médiaháborúként vonult be a köztudatba.

Ennek a nehéz, tekervényes útnak a felvázolására Balla Lászlót (1927–2010), a lap egykori főszerkesztőjét hívjuk segítségül, aki 20 éven át, 1967-től 1987-ig irányította a szerkesztőség munkáját, s aki 2007-ben egyszer már megjelentette háromrészes, rövid változatát visszaemlékezéseinek, amit most ismételten publikálunk.

Az „egyiptomi fogság”

Hosszú időre kell visszatekinteni. Már nemigen akadnak, akik a Kárpáti Igaz Szó pályáját végigjárták. Azok közül, akik a negyvenes években csinálták a lapot, már csak hárman vagyunk életben: Gróf Róbert, a feleségem és én (ma már sajnos egyikőjük sincs az élők sorában – a szerkesztőség). Így most a nehéz idők, majd az ezeket követő újjászületés egyik utolsó tanújaként szólok.

Ezúttal horgonyozzunk le a fordításos Kárpáti Igaz Szónál. Ezt az időt cikkem címében az „egyiptomi fogság” korszakának neveztem, és nem ok nélkül. Olyan nehéz volt tűrnünk a minket szellemi rabságban tartó, irántunk felsőbbséges megvetéssel viselkedő, lapunkat mindenkor mostohagyermeknek tekintő Zakarpatszka Pravda-beli kollégák (?) uralmát, mint hajdan Izrael népének az egyiptomi fogságot.

Hanem talán először pár szót önállóságunk elvesztésének okairól. Az 1945-ben újrainduló Munkás Újság, majd a Kárpáti Igaz Szó természetesen pártlap volt. Másmilyen a pártállami időkben nem is lehetett. A területi pártbizottság vezetői pedig nem nézték jó szemmel, hogy olyan újság is megjelenik, amelyet ők – nyelvtudás híján – nem ellenőrizhetnek. (Csak az első titkár, Turjanica beszélt magyarul, de ő nem foglalkozott a sajtóval.) A vezetők ilyen irányú döntését bizonyára befolyásolta némelyikük magyarellenessége is; a pártszervekben akkor számos sovén elem dolgozott, s ezeket ingerelte volna az „ellenséges nyelven” kiadott önálló újság, hisz tudjuk: az egész magyar szellemi élet megfojtására törekedtek (az anyanyelvű középiskolai oktatás újraindítására például kerek tíz évet kellett várni). Az újság fordításossá tételének a hivatalos oka ez volt: nincs elegendő magyar újságíró káder egy napilap elkészítéséhez. S ez megfelelt a valóságnak; a szerkesztőségben csak néhányan akadtunk, akiknek volt gyakorlatuk az újságcsinálásban. Arra azonban odafent nem gondoltak (szándékosan?), hogy a jövőben honnan lesznek megfelelő munkatársak, ha nincs egy műhely, ahol kitanulhatnának.

Habár a Kárpáti Igaz Szónál dolgozni eleinte nem is volt igazi „egyiptomi fogság”. Nagy dolog volt már az is, hogy magyarul végezhettük a munkánkat, így érintkeztünk egymással (a városban másutt erre nem volt mód), magyarul tartottuk gyűléseinket (élénk szakszervezeti életet éltünk), egy kis önállóságunk is maradt: a vezetőnk, Fejér Herman belátása szerint válogatta ki az ukrán lapban közölt fordítandó cikkeket (megjelenésben egy nappal követtük a Zakarpatszka Pravdát), magunk állítottuk össze a külpolitikát, persze, TASZSZ-anyagból, sőt, egy idő múlva azt is megengedték, hogy számonként egy-két cikket magunk írjunk. A Zakarpatszka Pravda főszerkesztője (felső fokon a mi gazdánk is), egy Mikola Klimpotyuk nevű jóindulatú ruszin ember, nem szólt bele a vezetőnk munkájába, hisz Fejér maga is régi káder volt, s a háború előtt Klimpotyuk fölött állt a párthierarchiában. Eleinte megpróbáltunk afféle magyarságintézményként is működni: például ismeretterjesztő előadásokat tartottunk, de ezeket felülről leállították. „Nem a mi dolgunk” – mondták. A magyar szó nyilvános elhangzása nem volt kívánatos.

Hanem Klimpotyukot 1948-ban leváltották. Az utódját, Sabalint Poltavából küldték ide. S ő élesen ellenséges volt mindaz iránt, ami kárpátaljai, hát még, ami magyar…!

Persze, szálka lettünk a szemében. Kijelentette, hogy mi nem vagyunk önálló szerkesztőség, hanem a Zakarpatszka Pravda része, s meg is kezdte teljes beolvasztásunkat. Nem írhattunk már saját cikkeket. Megszüntette munkaértekezleteinket, ott ültünk az ukrán rendezvényen, ahol ők a saját dolgaikkal foglalkoztak. Elérte, hogy az ukrán lap pártszervezete elnyelje a miénket. Az új főszerkesztő többször is megszavaztatta a tagságunkat, hogy egyesüljünk az ukránnal, s mikor ezt elutasítottuk, „odafönt” mégis sikerült elintéznie. Ami magát a Kárpáti Igaz Szót illeti: elrendelte, hogy tartalomban-külalakban pontosan meg kell felelnie az ukrán újságnak, s azzal azonos napon kell megjelennie. Ez azt jelentette, hogy a kéziratokról számunkra másolatok készültek volna. De csak volna. Az ukrán kollégák ezt rendre elmulasztották, ha pedig ezt kifogásoltuk, ránk mordultak. A laptervet, a „tükröt” nélkülünk küldték le; ezt s a hiányzó kéziratokat a dühös nyomdászok kezéből kellett kimarni. Az újságban késő estig kényükre-kedvükre cserélgették az anyagokat, az újakat mi még nem is láttuk. Gyorsan megszerezni, fordítani, szerkeszteni. Éjszakáig bent kellett tartani munkatársainkat, s én pedig, mint olvasószerkesztő, szinte el sem mozdulhattam az asztalom mellől. Mindennek a tetejébe az új főszerkesztő megduplázta az új újság terjedelmét (nagy formátum), s mi annyian maradtunk, mint azelőtt. Arcra bukásig kellett dolgozni. Kész pokol lett a munka.

Nekem pedig addigra tűrhetetlenül feszültté vált a viszonyom Sabalinnal, mert szakszervezeti titkárként a végsőkig megpróbáltam megakadályozni csoportunk beolvasztását; ahol tehette, ütött rajtam. Meg kellett válnom a laptól. A lassan meginduló magyar könyv-, majd tankönyvkiadásnál helyezkedtem el, várva, hogy jobb idők jönnek, és visszatérhetek anyaújságomhoz.

(Balla László visszaemlékezésének második részét jövő csütörtöki, 
október 30-i lapszámunkban olvashatják, online november 3-án.)
Forrás:

KISZó/Fotó: Zunko Barnabás

Post Author: KISZó