Széljegyzet: Diagnózis

Az utóbbi három hónapban egy szerencsétlen kéztörés – ennek is megvan a kacifántos története, talán majd egyszer ezt is papírra vetem – miatt a kívántnál jobban beleláttam az ukrán egészségügyi rendszer legsötétebb bugyraiba. Korábban innen-onnan hallottam egyet s mást (ki nem?!) az ukrán kórházakról, ellátásról, orvosokról, nővérekről, de a személyes tapasztalat az teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat.

Előre leszögezem, kéztörésről, nem életmentő műtétről és nem krónikus megbetegedésről van szó. A szakirodalom szerint – gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki kihasználja az internet csodáit – egy komplikáció nélküli kéztörésből 4-5 hét alatt teljesen fel lehet épülni. Persze, ha megfelelő szakemberekhez kerül a delikvens és betartja a doktor utasításait. Utóbbinak igyekeztem eleget tenni, ám a gyógyulás folyamata valahogy nem a szakirodalomnak megfelelően zajlott. Megléptem, amit a többség szokott a hasonlóan kilátástalan helyzetben: orvost váltottam. Az új doktor először is megkérdőjelezte az előző szakmai hozzáértését, majd új diagnózis felállításával változtatott az addig alkalmazott kezelésen. A rehabilitáció lassú ütemben ugyan, de hetek után látható javulást hozott. A legfrissebb, hogy a napok óta tisztességesen végzett gyógytorna során váratlanul egy harmadik szakember kéretlenül azzal taglózott le, hogy nem megfelelő gyakorlatokat végzek. Mi van?… tettem fel magamban a kérdést.

Legaggasztóbb az egész történetben, hogy párhuzamot vélek felfedezni az ukrán egészségügy és Ukrajna elmúlt cirka negyed évszázada között. Egymást váltották a kormányok és az elnökök, újabbnál újabb diagnózist állítottak fel, így a kezeléseken is folyamatosan változtattak, de a javulás, ha volt is, soha nem bizonyult tartósnak. Most ott tartok, hogy a kezemet még mindig nem tudom rendesen használni, de több módszerrel is dolgozunk a probléma orvoslásán, utóbbit értsd szó szerint. Jelenleg a kezem miatt jobban aggódom, mint az ország miatt, mert, ahogy eddig, ezután is csak magamra számíthatok.

Forrás:
KISZó/Szabó Sándor

Post Author: KISZó