KISZó-visszaszámlálás: Mint egy nagy család

Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még tavaly október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.

Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.

Exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Legutóbb Fedák Anita mesélt, most Orémus Kálmán következik. 1984-ben került a laphoz. Az ő sztorijából kiderül, hogy a legendás Braun Henriknek miért volt szükséges oly sürgősen egy kalapácsra. Íme, az ő vallomása:

Mint egy nagy család

Már az egyetemi évek alatt publikálgattam a Kárpáti Igaz Szóban, úgy tűnt, hogy a diplomázás után be is kerülök a laphoz, de aztán valaki mégsem vonult nyugdíjba és elmentem tanítani, persze közben írogattam is. Három évvel később, 1984. augusztusában aztán kaptam egy üzenetet, sürgősen menjek be a szerkesztőségben. Augusztus 15-én még pedagógus voltam, egy nappal később pedig újságíró. Egyenesen az ipari rovathoz kerültem, Túróczy Béla bácsi és Wolf Andor mellé.

Nem volt ez számomra idegen, sok arcot ismertem már, Kovács Elemérrel és Horváth Sanyival pedig jó barátságban voltam már az egyetemről, előbbivel évekig laktunk egy szobában a kollégiumban.

Már az első hetekben két, látszólag egymásnak ellentmondó dolog tűnt fel nekem a szerkesztőségben, egyfelől

a vezetésnek volt egy olyan mániája, hogy a fiatalokat ráncba kell szedni, „le kell törni a szarvukat”, másfelől a szerkesztőség úgy működött, mint egy nagy család.

Ami többek közt azt jelentette, hogy tudtunk örülni egymás sikereinek, rendszeresen elolvastuk, kiveséztük egymás írásait, hogy a többségre mindig lehetett számítani, ha az embernek segítségre volt szüksége (magam is számos költöztetésben vettem részt), illetve, hogy a „nagy öregek” között mindig volt olyan, aki kiállt a fiatalokért. Én különösen Andor Gyurka bácsinak és Turóczy Béla bácsinak köszönhetek sokat.

Azért a hierarchia működött. Nemhogy számítógép nem volt még, írógépből is kevés,

a legtöbben kézzel írták a cikkeket, aztán bediktálták a gépírónőknek, akikhez olykor nem volt egyszerű bekerülni.

Egyszer Vorobec (Baksa) Lujza kezembe nyomott egy orosz szöveget, mondván, ezt most azonnal, extra sürgősen fordítsam le és diktáljam be. Szaladtam is mindjárt, de az egyetlen, szolgálatban lévő gépírónőnek épp Braun Henrik diktált. A következő beszélgetés zajlott le közöttünk:

Én: – Henrik bácsi! Ez most nagyon sürgős! Átadná a helyét? Tíz perc az egész.
Ő: –Fiam, van nálad egy kalapács?
Én: – Nincs, Henrik bácsi.
Ő: – Nesze, itt van két rubel, menj, vegyél magadnak egy kalapácsot!
Én: – De minek az a kalapács?
Ő: – Hogy legyen mivel kiverni a fejedből ezt a hülyeséget!

Orémus Kálmán

(Petneháza)

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó