KISZó-visszaszámlálás: Másfél + tizenegy év

Közeledik a Kárpáti Igaz Szó centenáriuma, 2020. január 31-én lesz száz éve annak, hogy megjelent a legrégebbi kárpátaljai újság első száma, akkor még más néven, Munkás Újság címmel. Ebből az alkalomból sajátos visszaszámlálást indítottunk, még tavaly október 24-én, stílszerűen 100 nappal a jeles esemény előtt.

Hétről hétre valami érdekes, különleges olvasnivalóval rukkolunk elő, amihez páratlanul gazdag laptörténetünket hívjuk segítségül. A KISZó hallatlanul izgalmas, változásokkal teli évtizedekkel a háta mögött közelít a centenáriumához, s fontosnak tartjuk, hogy méltó módon tudjunk visszaemlékezni arra a 100 évre, ami e tekintélyes lap mögött áll. Az elmúlt hetekben mozaikszerűen felelevenítettük a múltat, 1945-től indulva, amikor Kárpáti Igaz Szó lett a Munkás Újságból, s eljutottunk egészen a mai időkig.

Exkluzív sorozatunkat az elmúlt hetekben egykori és mai igazszósok visszaemlékezéseivel folytattuk. Legutóbb Orémus Kálmán mesélt.  Most nyugdíjas kollégánk, Nigriny Szabolcs vall igazszós kötődéséről, arról, hogy miként került kapcsolatba a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a szerkesztőséggel, s hogy 25 évnyi szünet után hogyan került vissza az újsághoz, ahonnan 2010-ben vonult nyugdíjba, de a mai napig örömmel jár vissza a különböző szerkesztőségi közösségi alkalmakra. Íme, az ő vallomása:

Másfél + tizenegy év

Bármennyire is meglepő, engem egyik kedvenc időtöltésem, a bélyeggyűjtés hozott össze az Igaz Szóval! Már hallom is barátaim, ismerőseim reagálását: ennek az „öreg szivarnak” ez a mániája, csak a bélyegekről tud beszélni! Mint alább kiderül, tudok másról is, ámbár tényleg így kezdődött…

1969 őszét írtuk. Szülővárosomban, Beregszászban nagyszabású – akkor még vígan tombolt a szovjet éra –, országos seregszemlét rendeztek. A klubelnök, Smidt Andor bácsi tudta, hogy diák vagyok az ungvári egyetem bölcsészkarán, s megpendítette, jó lenne az eseményt az Igaz Szóban is megszellőztetni. Mondtam, én ott senkit nem ismerek. Ne törődj vele, nem harapják le a fejedet, legfeljebb fenéken billentenek, mondta. Nos, nem volt részem eme „kellemes” fogadtatásban, sőt, úgy éreztem, régi ismerősként fogadtak, miután elmondtam, mi járatban vagyok. Első lépésben a szerkesztőség folyosóján Behun Jánosba és Barát Mihályba botlottam, akiket akkor még csak az újságból ismertem, személyesen nem. Pár pillanat múltán bemutattak Kövy Jánosnak, aki később – mai kifejezéssel élve – a mentorom lett. Irományom néhány nap múlva, fényképpel, úgy ahogy az illik, meg is jelent a lapban.

Később, miután elmondtam, hogy minden hét végén hazajárok, Medve Emillel egyetemben arra próbáltak rávenni, hozzak minél több apró, 15 soros információt Beregszászból. Kaptam is az alkalmon, hiszen az ezekért kapott 3 rubeles honoráriumok nagyon jól kiegészítették azt a 10 rubeles heti apanázst, amit jó szüleimtől kaptam, hogy életben tartsam magam Ungváron, s amely összegből én már a hét első napján „csípőből” 8 rubelt könyvekre költöttem (igen, abban az időben ennyiből akár 5-6 vaskos magyar könyvet vehettem, ma is megvannak). Nos, ezek voltak az első szárnypróbálgatásaim…

A következő mérföldkő 1971 tavasza volt. Tulajdonképpen velem kezdődött a József Attila Irodalmi Stúdió megalakulása, illetve a Kárpáti Igaz Szó – ahogy akkor a főszerkesztő, Balla László fogalmazott – égisze alatt induló, kezdő költők és novellisták zsengéit nagyobb olvasóközönség elé táró, kétoldalas irodalmi felület, a Lendület. Egyetemi tanárom, a szép emlékű Zékány Imre bácsi rátapintott, hogy némi szépirodalmi vénával is rendelkezem, és biztatott, csak próbálkozzam, csak írogassak, ha csak az asztalfióknak is. A Lendület kapóra jött, első novellám a két újságoldal háromnegyedét elvitte…

Hogy az „Ómen-tükör” című novellám mennyire kavarta fel az akkori kárpátaljai novellairodalom állóvizét, arról ne én beszéljek. Az viszont nagyon valószínűnek látszik, hogy nagyrészt ennek köszönhetően 1972 őszétől már az Igaz Szó munkatársa lehettem, félállásban, negyedikes diákként. Balla László látott bennem fantáziát, de végül mégis másként alakultak a dolgok…
Úgy néz ki, mégsem lappangott bennem annyi tehetség, hogy az akkori, igen színvonalas irodalmi oldalt, a Neont és a többi nagyszerű irodalmi vonatkozású írást ápoló művelődési rovathoz kerüljek, hiszen ott 3, számomra kilőhetetlen ász dolgozott: Kroó Laci bácsi (Szenes László), Erdélyi Gábor és Barát Mihály. Gyerekkoromtól magamat „sportbolondnak” tudóként kedvemre lett volna a sportrovat is, ám annak vezetőjével enyhén szólva sem szimpatizáltunk egymással. Így aztán a fordítói osztályon álltam parkoló pályára. Mindhiába. A szovjet politika és a napi 600 soros penzum hamar megfeküdte a gyomromat, miáltal a főszerkesztő – a rossznyelvek szerint néhány „jóakaróm” hatására – jobbnak látta megszabadulni tőlem. A nem éppen testhez álló feladatot az akkori helyettes főszerkesztőre, Márkus Csabára bízta, aki egy másfél órás „szentbeszéd” után azzal kötött útilaput a talpam alá, hogy külsősként akár többet is kereshetek, mint a fordítói osztályon. Persze, blabla volt az egész, mert a beígért heti 2-3 terjedelmes riport megjelentetéséből nem lett semmi. Így ért véget másfél éves dicstelen pályafutásom az akkor sokak által egyszerűen csak pártlapnak titulált újságnál…

Nem maradt bennem tüske, mivel néhány akkori idősebb jó barátomtól már akkor megtanultam, hogy a tüske nem csak kifelé, befelé is szúrhat. Hogy melyik a rosszabb, döntse el az olvasó. Viszont szép emlékként őrzöm, hogy a babakocsiban sírdogáló elsőszülött fiamat olykor-olykor Balla Lászlón kívül Keresztes Noémi és Bulecza Rózsika néni, Bornemissza Eszti, Vladimir Miska és Szántó Karcsi bácsi, valamint a két „tükrös”, Magyar Évike és Zékány Miklós csitítgatta-babusgatta a szerkesztőség folyosóján, alkalom adtán…

A Kárpáti Igaz Szótól távol töltött 25 éves, negyedévszázadnyi (!) bolyongásaimat most itt bizonyára fölösleges lenne részleteznem. Talán csak annyit, bizonyára a sors fintora, hogy 1979. január 1-én éppen nekem volt szerencsém beindítani a Kárpátaljai Iparkamaránál ma is működő műszaki fordítói osztályt, amely az utóbbi években elsősorban azért vált ismertté és népszerűvé, mert számos honfitársunk visszahonosításánál bábáskodott a szükséges okmányok fordítása és hitelesítése révén.

„Megtérésem” (1999) utáni 11 esztendőt sem részletezném túlságosan ennyire bőven. Az „aranykorszak” után egy teljesen más miliőbe csöppentem, más elképzelésekkel és távlatokkal. Az akkori főszerkesztő, Erdélyi Gábor kimondottan rám szabott új „gatyája” azonban igencsak lötyögött rajtam. Mivel kitudódott, hogy az elmúlt években voltam képesítés nélküli közgazdász, könyvelő, pénzügyi és közigazgatási tervező, árukísérő, beszerző, kereskedő és raktáros is, irány az ipari rovat, ahol az imitt-amott színes fantáziálásokra hajlamos szépírói vénámat Kmetty Attila igyekezett a realitások talajára visszacsalogatni, több-kevesebb sikerrel. Próbáltam a helyzethez alkalmazkodni, mint a nem itt töltött 25 év során is, ami, ha egyebet nem is, néhány jó barátot hozott a konyhára, akikkel még ma is tartom a kapcsolatot és számomra fontosak.

Az „új korszak” 11 éve számos érdekességet és jó néhány felejthetetlen élményt, sztorit tartogatott számomra, amiket talán majd más alkalommal elmondok, vagy netán más megír. Azt azonban mindenképpen hozzátenném a fentiekhez, hogy az új kollektívában eltöltött bő évtized folyamán kimondottan jól éreztem magam a bőrömben (egy-két kivételtől eltekintve). S nem mellékesen sportszenvedélyemet is kiélhettem. Béres Barnával, akivel még az egyetemről ismertük egymást, ezen a vonalon nagyon jól össze tudtunk dolgozni. Többek között ennek köszönhetően ismerkedhettem meg például olyan híres sportolókkal, mint a munkácsi születésű, olimpiai bajnok (1956) kiváló labdarúgó Beca Józseffel, majd Szabó József és Valerij Lobanovszkij kiváló gólvágókkal, az ukrán labdarúgó-válogatott egykori szövetségi kapitányaival, vagy éppenséggel az UEFA-minősítésű kiváló labdarúgó-játékvezetővel, Temető Sándorral és még hosszasan sorolhatnám a neveket…

Ez idő alatt egy „elhíresült” palotaforradalom is volt szerkesztőségünk berkeiben, 2005-ben. Nem szívesen beszélek róla, nem kedvelem az ilyen „csetepatékat”. Ámbár, úgy gondolom, ennek így kellett történnie. Én a Kőszeghy Elemér vezette „zöld” csapat mellett tettem le a voksom. Számomra ez jelentette a jövőt. Ma is úgy érzem, nem tévedtem…

Tudom, hogy eme visszaemlékezés végén valami nagy okosságot, bölcsességet, valami nagy durranást kellene mondanom. De nincs okosság, nincs bölcsesség és nincs nagy durranás. Nem az én habitusom. Leginkább egy-egy Pazar Bp. Honvéd- vagy magyar válogatott gólnál tudtam igazán robbanni. Szerintem a mindenkori mértékletesség és megfontoltság a legfontosabb, illetve a baráti kapcsolatok ápolása. Ez a nyerő. Ne az ellenséget lássuk embertársainkban, hanem a jó tulajdonságokat keressük, arra legyünk nyitottak. Így lesz kiegyensúlyozott és kellemes földi küldetésünk. Én legalábbis így érzem.

S hogy kerek legyen a történet: nekem hál’Istennek megadatott, hogy nyugdíjas éveimet szeretett családomnak és kedvenc szórakozásaimnak, a sportnak, az olvasásnak, a barátaimnak és a bélyeggyűjtésnek szentelhetem. Remélem, 70 fölött is így lesz…

Nigriny Szabolcs

Post Author: KISZó