Széljegyzet: „Négy-öt magyar összehajol”

„Itt valahol, ott valahol,
Esett, szép, szomorú fejekkel
Négy-öt magyar összehajol”

A „könnyes” Ady-vers sorai egyre gyakrabban telepednek gondolataimra, s makacsul, elháríthatatlanul követelik: emlékezz, tudd, érezd, éld meg újra és újra.

A nagy, korszakos költemények minden időben üzennek, minden körülmények között hatnak. Ám az üzenet értelmezése változik, pontosabban úgy módosul jelentéstartalma, ahogy az adott társadalmi, politikai viszonyok alakulnak, ahogy az olvasó, a befogadó közösség világlátása, helyzete módosul.

Ezt a verset először 1971-ben hallottam. Drávai Gizella olvasta fel a „pulyáinak” (így nevezte azokat a fiatalokat, akik tudásra, okos szóra, de leginkább a szabad véleménynyilvánítás lehetőségére vágytak). Első reakcióm az elutasítás volt. (Mi más is lehetett volna, hisz tizennégy éves voltam, félelmek, szorongások nélkül, telve az ismeret, tapasztalat hiányából fakadó szabadság bizonyosságával.)

Évekkel később, amikor jogot nyertem, hogy részt vegyek a család felnőtt férfitagjainak vasárnap esti beszélgetésein, éltem, értettem meg, mit jelent és mit jelez az, amikor „Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol”. A fojtott, hosszú, jelentőségteljes elhallgatásokkal szétszaggatott, befejezetlen mondatokkal teletűzdelt emlékezések a zsidók elhurcolásáról, a megszállásról, a malenykij robotról előbb félelemmel töltöttek el, majd úgy éreztem, valami titkos összeesküvés részesévé váltam, hisz a beszélő az asztalra könyökölve, egészen hallgatóihoz hajolva adta elő mondandóját.

Hát, így, ezért hajol össze négy-öt magyar – nyilallt belém a felismerés.

Az idők során sok hasonló, lelket gyötrő, mégis lélekemelő tanúságtételben volt részem. Az ok, a tartalom változott, a mozdulatok, a gesztusok, az, amit az összehajolás jelzett, jelképezett – megmaradt.

S ahogy Ady, mi is egyre többször, s egyre sötétebb gondolatokkal társítva tesszük fel a kérdést: miért?!

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó