Tarpai Viktóriának jár a Vastaps(-díj) │KISZó-interjú

Mindannyian nehezen éltük meg a mögöttünk álló időszakot, de később ki-ki lehetőségéhez mérten próbált valamit kihozni az áldatlan állapotból, ugyanis az élet nem állhat le teljesen. Az előadóművészeknek, színészeknek sem kedvezett a többhónapos bezártság. Tarpai Viktória, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművésze is nehezen viselte a kényszerű tétlenséget, de lassan minden a helyére kerül, dolgozik, új bemutatóra készül, s közben még egy igazán elismerő díjat is átvehetett.

– Hogyan zajlott az idei év első fele? Mi történt a színházvilágban, a te életedben?

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen embert próbáló időszakot kell megérnünk, lezárják a határokat, nem lehet szabadon járni-kelni, a négy fal közé vagy bezárva, korlátozzák a szabadságodat. A karantén első hónapja után még volt némi reményem, hogy változik valami, hogy ez csak egy rövid ideig tartó korlátozás, és folytatódhat minden. Aztán sajnos fejbe vert a valóság, a folyamatos bizonytalanság, ami a legrosszabb dolog. De az életnek valamilyen szinten mennie kellett tovább, elkezdtünk online verseket, regényrészleteket felolvasni. Ám a digitális megoldás számomra sem volt szimpatikus, a személyes kontaktus híve vagyok. A színházi légkört semmi sem pótolhatja. A jelenlét, az, hogy a szemébe nézhetek a kollégának, a nézőre tekintve adhatok át egy érzést, nem pedig ülök egy telefon előtt, és annak mesélem a mesét, szavalom el a verset. A színháznak varázsa van. Éppen Budapesten voltam, amikor beütött a koronavírus, a Tanulmány a nőkről című darab főpróbahete előtt álltunk, márciusban lett volna a bemutatója Salgótarjánban, ami sajnos elmaradt.

Ilyet soha nem éltem még meg, hogy „bennem marad” egy előadás, tulajdonképpen nem született meg.

A bemutatóra hosszú hónapok után a napokban kerül sor a Salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban.

– Itthon is több tucat előadásotok elmaradt, tulajdonképpen kényszerszabadságon voltak a színészek. De úgy tudom, te már a nyáron hozzáláttál a munkához.

– Igen. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy a szarvasi búzaösszeöntésen egy vers erejéig képviselhettem a beregszászi színházat. A pulzálás, az újjáéledés már nagyon hiányzott. Végre találkozhattam emberekkel, a barátaimmal, leülhettünk meginni egy kávét, ennek olyan felszabadító, mindenen túli hatása volt, ami már nagyon hiányzott. Olyannyira megviselt a bezártság, hogy amikor már ki lehetett jönni, akár nyolc kilométert is sétáltam, hogy újra feltöltődjek.

– A Salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház évadnyitóján több elismerést is átadtak, te a Vastaps-díjat vehetted át. Mit kell, mit lehet tudni erről a díjról?

– A díjat az Advent a Hargitán című előadásért kaptam a salgótarjáni színház nézőközönségétől, ugyanis a teátrumnak különböző díjai (legjobb férfi/női színész, legjobb előadás stb.) vannak. Kellemes meglepetésként ért, hogy én lettem a Vastaps-díjas színésznő, nagyon örültem annak, hogy Szűcs Nelli után én is átvehettem ezt az elismerést, amivel a nézők jutalmazták a produkciómat. A darabban Árvai Rékát alakítom. Maga a szerep, Árvai Réka megformálása többrétegű, ugyanis négy nőt kellett megfogalmaznom, saját magamat (Rékát) húszévesen, édesanyámat, magamat negyvenévesen és a lányomat. Rékát illetően egy mindenen túli, nagyon erős lélekről, kitartó és erős emberről beszélhetünk. Én nagyon örülök, hogy találkozhattam ezzel a lánnyal, mert sokat tanultam tőle.

– Tudjuk, hogy szereted a kihívásokat, mégis úgy gondolom, egy előadáson belül négy karakter megjelenítése nem kis kihívás lehetett számodra.

– A Sátán fattya monodrámában szintén több személyt kellett élővé tennem, de ilyen mélyrehatóan ez volt az első szerepem.

Egyébként az Advent a Hargitán nagyon fajsúlyos, ismert előadás, hiszen több mint harminc évvel ezelőtt a régi Nemzeti Színházban parádés szereposztásban mutatták be a darabot. Árvai Rékát például Kubik Anna alakította, emellett játszott még a darabban Sinkovits Imre, Agárdi Gábor és Bubik István. Örülök annak, hogy újra elkezdtek foglalkozni a darabbal. A próbák folyamán szembesültem azzal, hogy a feladat egyáltalán nem lesz egyszerű. És ahogy mondod, valóban szeretem a kihívásokat, de voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztem, hogy ugyan teher alatt nő a pálma, viszont lehet, hogy ezt a terhet a pálma nem bírja el. A végletekig küzdöttem. És tegyük hozzá, picit az is nehéz volt, hogy nem a megszokott beregszászi társulattal játszottam. De a végére kialakult az összhang.

– Mi a legközelebbi feladat?

– Jelenleg a Déryné program keretein belül megalakult Déryné Társulattal Vidnyánszky Attila rendezésében a Déryné ifjasszony bemutatójára készülünk, melyben én alakítom Dérynét. Bár itt is szeretetteljes közegben vagyok, nagyon hiányoznak az otthoniak, sokszor szétnézek, és keresem őket a szememmel.

23 éve vagyunk kollégák, és én mind a mai napig megmaradtam beregszászi színésznek, el sem tudom mondani, milyen sokat jelent számomra a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház.

Ezért nagyon remélem, hogy hamarosan otthon is játszhatok, hiszen elszakadásról szó sincs, Budapesten is tudják, hogy nekem a kettő nincs egymás nélkül. Ellenben annak is nagyon örülök, hogy a Déryné Társulatnak is a tagja lehetek, hiszen ugyanolyan fontos ügyet képviselünk, mint otthon. Itt is misszióról beszélhetünk, hiszen olyan kistelepülésekre visszük el a magyar kultúrát, ahol lehet, hogy soha, vagy nagyon nehezen jutottak hozzá ilyen élményhez az emberek.

Hegedűs Csilla

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó