Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt?

Szimkovics Tibor ráti és minaji lelkipásztor húsvéti üzenete

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,24-28)

Szimkovics Tibor

Tamás alakja a húsvéti eseménysorozatban tulajdonképpen a modern ember alakja. Hiszen kételkedik, kritikusan gondolkodik, nem tudja tényként kezelni és elfogadni, amit a barátai, tanítványtársai mondanak. Egyfelől fájdalmas így látni őt, apátiában, gyászban, hiszen a történet elején neki csak egy halott mestere, egy halott Krisztusa van. De épp ilyen szívfájdító látni a többi tanítványt is húsvét reggelén, azon a bizonyos első vasárnapon, amikor hajnalban hazarohannak az asszonyok és levegő után kapkodva elmondják az örömhírt: a sír üres! Senki nem hisz nekik, üres fecsegésnek tartják ezeket a szavakat. Pedig annyi mindent láttak már ezek a tanítványok, a lehető legbensőségesebben ismerték már Jézust, az elmúlt három év megszámlálhatatlan csodája már felül kellett volna hogy írja a földhözragadt logikájukat, megveszekedett materializmusukat, de nem így történt. Kételkedtek. Tamás is kételkedett. Mi is megkérdőjelezünk szinte mindent magunk körül.

A XX. század borzalmai óta kétségbe vontuk mindazt, ami emberré tesz, s nehezen tudunk hinni az irgalomban, a feltétel nélküli szeretetben, az érdekmentes emberi kapcsolatokban.

A fiatalok egyre kevésbé hiszik el, hogy érdemes tanulni, kitartóan dolgozni, családot alapítani. Annyi minden széthullott, tönkrement körülöttünk. Egyre kevésbé hisszük azt, hogy van értelme tervezni, jövőről gondolkodni, hiszen egy világjárvány mindent keresztülhúzhat. Kétségek közt élünk, kétségbeestünk. Tamást az ő kétségbeesésében éri a hír: Krisztus feltámadt!
Ott és akkor ő nem örömmel, hanem keserű kétséggel válaszol: valóban feltámadt? Az ő percepciójában, érzékelésében csak a töviskorona, a korbács, a vasszegek és a kereszt voltak valóságosak. Elhurcolták mellőle a Mestert, a fához szegezték, nincs többé – ennyit látott. Ennyit fogott fel a körülötte zajló eseményekből. S igen, legtöbbször mi is csak ezt érzékeljük: megint elment valaki közülünk. Még élhetett volna. Úgy fáj ez, s úgy hiányzik. A járvány rávilágított arra, hogy e tekintetben mi is arra figyelünk, arra fókuszálunk leginkább, ami az emberi lét törékenységét, mulandóságát mutatja. Lelki csőlátásban szenvednek sokan, és csak riasztó számokat, lélegeztető-gépek és védőruhás orvosok garmadáját látják, zsákokba zárt, sírba ereszkedő testeket, amelyekben nemrégiben még egy kedves szülő, barát, szomszéd lakott.

A halál nagyon is valóságos, de vajon mi a helyzet az élettel?

– Krisztus feltámadt. – Nem hiszem! – mondja Tamás, s mondják ma is sokan. Túlságosan is berendezkedtünk a földi életre, években, évtizedekben gondolkodunk, miközben a halálból visszatérő Krisztus értésünkre adja: ez csupán az előszoba, kerülj beljebb! Lásd meg, több az élet!

A világunkat létrehozó Atya mennyei tervezőasztalán mindig is az élet volt a középpontban, soha nem a halál. Körülöttünk most is minden erről beszél, bár a gondterheltségünkben, kétségbeesésünkben talán észre sem vesszük ezeket: a virágba boruló természetet, a feléledő állatvilágot, a mozgó, nyüzsgő, élettől duzzadó környezetünket. Nem, soha nem a halálé az utolsó szó. Mindig az Élet Uráé. Krisztus váltsághalála és feltámadása életet hoz. Mit is mond Tamásnak? Gyere, tedd ide a kezed! Nézd, valóban én vagyok! Ne gyötrődj többé a kétségeid között, hanem hidd el: ez IS valóság. Hiszen mit is jelent hívőnek lenni? Naivitást, gyermeteg ábrándozást? Egyáltalán nem. Sokkal inkább annak a belátását, hogy több az élet annál, mint amit most érzékelünk belőle. A halál pedig egy kapu, amin szükségszerűen átlépünk majd az ideiglenesből, temporálisból az örökkévalóba, az időtlenségbe. A kétség láncai lehullnak Tamás lelkéről, és kimondja: „Én Uram, és én Istenem!” Már nem csak a keresztfán meghalt Krisztust ismeri, de a Győztest, a Feltámadottat is. Ide kell megérkeznünk! Rettegés helyett reménység – erre nevel bennünket Krisztus. Ő mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25-26) Feleljük élő hittel: Hiszem, Uram, hogy Te vagy az Élet! Hiszem, Uram, hogy engem is megváltottál ott a golgotai kereszten! Hiszem, hogy Benned és Általad én magam is örök életet nyertem! Ámen.

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó