Halusz István: „Nincs értelme a pénznek, ha nem azzal foglalkozunk, amit szeretünk”

Egy szóval jellemezve – profi. Odaadó, sosem vesz semmit félvállról. Másoktól is elvárja a precízséget. Szereti a megszokott, stabil dolgokat, de sosem zárkózik el a kihívásoktól. Saját folkrock zenekart alapított. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Halusz István, a Vandor folkrock együttes alapítója, a Cantus kamarakórus énekese.

Simon Rita

– Mikor fedezte fel magában a zenei tehetséget?

– A munkácsi gyermekkórusban énekeltem hatéves koromtól. Nagymamám volt az, aki állandóan hallgatta mellettem a Petőfi Rádiót, és arról álmodozott, milyen szépen mutatnék én is a színpadon. A középiskola után a Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába felvételiztem, aztán a Lembergi Konzervatóriumba jártam két évig. Onnan visszatértem Ungvárra és 2002-ben munkába álltam a Cantus kamarakórusban. Ez egy biztos pont az életemben, amíg van hangom, ottmaradok. Kárpátalján nagyon kevés olyan kórus vagy zenekar van, amely ennyiféle műfajt ötvöz. A népdaltól az egyházi énekeken át a modern dalokig mindent magas színvonalon adunk elő. Emellett „karbantart”, mert ennek köszönhetően mindennap énekelek. Ezzel párhuzamosan a Rock-H együttes tagja is voltam. A csapat zeneszerzőjével együtt tanultunk Lembergben, de már Munkácsról is ismertem a fazont. Aztán történt, ami történt, egyikünknek menni kellett, mert mindketten nem énekelhettünk. Pár évre rá, 2017-ben megalakítottuk a saját zenekarunkat, a Vandor folkrock együttest. Az ukrán beszédemen nagyon hallatszik az akcentusom, így a kárpátaljai, kevert nyelven előadott dalok pont fekszenek nekem. Magyar anyanyelvű létemre beadtak ukrán óvodába, ahol semmit sem értettem. Aztán a magyar iskola orosz osztályába jártam, majd a 10-11. osztályban magyarul tanultam, ahol ismét csak pislogtam.

– Más hivatáson nem gondolkodott?

– Nem szerettem tanulni, és egy picit lusta is voltam. Hét évig jártam hegedűre, de felhagytam vele. Azért választottam az éneklést, mert azt gondoltam, ott lógathatom majd a lábam. Természetesen ez nem így lett, de erre már csak akkor jöttem rá, mikor annyira megszerettem, hogy már el sem tudtam volna képzelni, hogy valami mást csináljak.

– Előfordult, hogy mégis elbizonytalanodott?

– Igen. Volt egy pillanat, amikor besokalltam a zenétől. Kimentem Angliába dolgozni. De pár hónapon belül megértettem, hogy nem nekem való ez, és jobb, ha azt csinálom, amihez értek, és amit szeretek. Ott jöttem rá, hogy zene nélkül nem vagyok az igazi. Nincs értelme a pénznek, ha nem azzal foglalkozunk, amit szeretünk, és amiben kiélhetjük a tehetségünket. Erőt ad, amikor valaki másnak énekelhetek, ezt élvezem benne a legjobban.

– A színpadon mennyire alakít ki szemkontaktust a nézőkkel?

– Nem igazán jellemző, mert akkor elfelejtem a szöveget. Még azokét is, amelyeket már több éve éneklünk és álmomból felkeltve is menne. De ha felveszem a szemkontaktust valakivel, azonnal kiesek a ritmusból. Zavaromban olyankor elkezdek tapsolni vagy táncolni.

– Kárpátalján elég sokan ismerik. Hogyan kezeli a hírnevet?

– Az utóbbi időben nem sokat találkozunk az emberekkel, érthető módon. Viszont a járvány előtt elég nagy reflektorfényben voltunk, néha már szívesen elvonultam volna kicsit, de akkor is muszáj kapcsolatot tartani az emberekkel, kedvesen, előzékenyen reagálni az érdeklődésükre. 2016-tól énekelek a Megyei Filharmónia Magyar Melódiák Kamaraegyüttesében is, aminek köszönhetően még több helyen láthattak a nézők. Egy éve éneket is tanítok az Ungvári Gyermek Művészeti Iskolában. Rájöttem, szeretem a gyerekeket. Korábban azt hittem, nincs hozzájuk türelmem. Tévedtem.

– Alapjában véve zárkózott vagy nyitott?

– Inkább zárkózott vagyok. De ezen is dolgozom, próbálok közvetlenebb lenni. Szeretek kicsit elbújni. Fellépés előtt vagy után szoktam pár pillanatra teljesen magamba fordulni. Kell a csend, hogy átgondoljam a helyzetet, kiengedjem a gőzt, az emóciókat. A zeneszerzőnkhöz például már fellépés előtt fél órával nem lehet hozzászólni.

– Mi kapcsolja ki?

– Az igazi pihenés. Nagy séta, kirándulás az erdőben, horgászat, gombászás. Imádok elmerengni a természetben. Egy kávé mellett csak ülni, akár szótlanul is, és nézni ki a fejemből.

– A párjával hol ismerkedtek meg?

– Okszánával már 15 éve együtt vagyunk, de nem házasodtunk össze. A Cantusban énekelünk együtt. Megértjük egymást, ám épp ebből kifolyólag néha az őrületbe is kergetjük a másikat. Hazavisszük a munkát, olykor otthon véleményezzük egymás teljesítményét, ami nem mindig szerencsés, főleg ha hagymaaprítás közben vetődik fel a téma. (nevet – a szerk.)

– Kinek a szavára ad?

– Saját magamtól kérdezem meg, hogy tetszik-e, amit csinálok, esetleg tudok-e javítani rajta. Az a célom, hogy kihozzam magamból a maximumot. Akkor vagyok elégedett. Állandóan fejlesztem magamat.

– Miben fejlődött a legtöbbet?

– Ha visszaemlékszem az első fellépéseimre, eszembe jut, hogy meg sem tudtam mozdulni a színpadon. Ez azóta változott. Interjút sem tudtam adni, a kamerafelvételek előtt lefagytam. Rettentően izgulós voltam. Azóta belejöttem. Tudatosan dolgoztam rajta, úgy, hogy amit a legkevésbé kedveltem, azt csináltam meg legelőször, hogy leküzdjem a félelmem. Csak úgy lehet túllendülni ezen, ha kilépünk a komfortzónánkból.

– Mi a legrosszabb tulajdonsága?

– Nem tudom elfogadni, ha valaki csak félvállról veszi azt, amit csinál. Arról nem is beszélve, ha nem is igazán ért hozzá… Szerintem mindenkinek arra kell törekednie, hogy magas szinten, profi módon végezze a dolgát. Aki nem így tesz, azt nem is igazán tudom komolyan venni. Maximalistának tartom magam, és másoktól is ezt várom el. Nem szoktam szóvá tenni, ha valaki nem elég precíz, csupán megjegyzem magamnak, és azzal a személlyel inkább kerülöm a közös munkát.

– Jellemző önre az indulatosság?

– Néha igen. Oroszlán vagyok. Ez azt jelenti, hogy többnyire nyugodtan szemlélem az életet, ám amikor valami kihoz a sodromból és dühös leszek, akkor robbanok. Próbálom kontrollálni a lobbanékonyságom, hiszen több emberrel dolgozom együtt, alkalmazkodni kell.

– Az oroszlánok önteltek is.

– Ezen is dolgozom, hogy ne legyek annyira hiú. Amikor tíz kilogrammot lefogytam, akkor jobban éreztem magam. Igyekszem odafigyelni, hogy mindig kifogástalan legyen a megjelenésem.

– Mit értékel másokban?

– Szeretem az okos embereket.

– Mit próbálna még ki?

– Rajongok a fa illatáért. Talán ács vagy asztalos lennék, bár kézügyességem az nincs hozzá. Egyszerűen csak nyugalommal tölt el a fa illata, tapintása. Szerintem élvezném a vele való munkát.

– Romantikus alkat?

– Igen! A virágok, apró meglepetések nem állnak messze tőlem. Szerintem ez így szép és helyes, legyünk úriemberek. Örülni kell az életnek, és minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy mást is boldoggá tegyünk.

– Pozitív jellem.

– Az optimizmus az egyik erényem. Sokan mondják, hogy még probléma esetén is könnyedén és pozitívan tudom kezelni a helyzetet. De miért is kellene másképp hozzáállni?

– Mire törekszik az életben?

– Ha visszatekintek az életemre, akkor azt látom, hogy nagyon szép történetet tudhatok a magaménak. Sok mindent tapasztaltam, számtalan helyen megfordultam. Annyit szeretnék csak, hogy továbbra is úgy teljen az életem, hogy elégedettséggel töltsön el. Ez hozzáállás kérdése is, illetve attól függ, megteszek-e mindent, hogy derűs legyek a mindennapokban.

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó