Amíg élek, remélek ● Kárpáti Igaz Szó

Előbb-utóbb mindenki megtalálja az életben azt, ami boldoggá teszi, feltölti, amitől úgy érzi, szárnyal. Nekem a túrák után légiesebb a léptem, könnyebb a lelkem és tisztább az elmém. Amióta megtapasztaltam az erdő csöndjét és a hegyek visszhangját, semmi sem ad akkora feltöltődést, mint a természetben töltött idő.  

Simon Rita (Vezérszállás–Ungvár)

Legutóbb a Buzsorán (Volóci járásban) jártunk.

A hegy a maga 1095 méterét nem adta könnyen – 6 km alatt 850 méter szintkülönbséget kellett leküzdenünk, ami helyenként elég meredek kaptatókat jelentett. A lomberdőben annyi gomba volt, amennyit soha korábban még nem láttam, teljesen elkápráztattak: az egyik a lilás színével (lila pereszke), a másik az óriási esernyőszerű, pikkelyezett kalapjával (nagy őzlábgomba).

Amikor már annyira mélyen jártunk az erdő szívében, hogy nem hallottuk a kamionok zúgását, megálltunk egy pillanatra.

Esőfelhők gyülekeztek, a bogarak is elhallgattak, megállt a szél is. Az a csend semmihez sem fogható.

Már csak másfél kilométer maradt a célig. Az erdőben több második világháborús lövészárok és harcállás maradványát fedezhetjük fel. Egy-egy nagyobb lyuk arra utal, ott bizony felrobbant valami, vagy valaki… Megborzong az ember, amikor belegondol, a közelben katonák holttestei hevertek a földön, valakié még most is a föld alatt lehet.

A nyári viharok az erdőben is nagy pusztítást végeztek. Rengeteg kidőlt fa, letört ág hever a földön, több helyen eltorlaszolva a kék színű turistajelzéssel ellátott útvonalat. Ennek az eltakarítása, rendbetétele vajon kinek a feladata lenne? – merül fel bennem a kérdés.

Miközben bukdácsolok a gallyak között, beszorul a lábam a kidőlt farönkök közé.

A tisztásra kiérve már csak egy karnyújtásnyira van a Buzsora barátságos csúcsa.

Úgy döntöttünk, a hegy tetején verünk sátrat. A távolban a Róna-havas, a Havasközi-bérc, (Ljutanszka Holica) az Éles-kő (Osztra hora) és a  Pokol-bérc (Pikuj) köszönt vissza a naplementében.

A völgyben lévő Vezérszállásra (Pidpolozzja) köd szállt, így még könnyebb elképzelni a községről keringő legendákat. Több monda is van, de a legelterjedtebb szerint a Nagyságos Fejedelem egyszer ott töltött egy éjszakát 1703-ban, a munkácsi csatavesztés után. II. Rákóczi Ferenc az egyik ruszin családnál szállt meg, a vendéglátók csupán egy asztalt tudtak felajánlani arra, hogy álomra hajtsa a fejét. A fejedelem állítólag távozás előtt belevéste a monogramját a sótörő asztalba. A kutatók ráleltek a legendás tárgyra, amely jelenleg a sárospataki Rákóczi-múzeumban található. A múltbéli eseményre az ott élő ruszinok a mai napig rendkívül büszkék. Állítólag a babonásabbak több évtizeden keresztül minden étkezésnél eggyel több terítéket tettek az asztalra.  Az idén a községben kétnyelvű emléktáblát is avattak II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem tiszteletére.

Ha már a hegytetőn maradtunk, kihagyhatatlan, hogy végignézzük a napfelkeltét. Öt óra ötvenegy perckor bújt elő az aranysárgás-vöröses gömb a hegyek mögül.

Míg más még az igazak álmát aludta, vagy már a kávéját szürcsölgette, esetleg egy buliból vánszorgott haza, mi fentről figyeltük a világot. Pontosabban egy szeletét, viszont nekünk épp akkor annál több nem is kellett.

Lefelé menet egy darabig a Borzsa-havasokban gyönyörködtünk és az ott meghódított magasságokról nosztalgiáztunk.

Visszajövünk még ide? Ugyanolyan lesz, mint most, az őszi napfényben? Annyi megismételhetetlen pillanat illan el egy perc alatt, amire nem is eszmélünk igazán, mert megoszlik a figyelmünk. Már vége is a kis pihenésnek, újra vissza kell rázódni a mindennapokba?

Kesergünk, és úgy érezzük, valami nincs a helyén, elszalasztottunk valamit. De mindig van kiút.

A kapaszkodó a jövőbe vetett hit. Ezt felidézve megálltam egy percre, az égre emeltem a fejem, és egy nagy levegőt véve belesuttogtam a végtelenbe: Dum spiro spero (Amíg élek, remélek).

 

 

Forrás:
KISZó

Post Author: KISZó