Göröngyös az út a csillagokig ● Kárpáti Igaz Szó

Pirkadatkor vágtunk útnak az Ung völgyébe. Még nyolc óra sem volt, mi már a takarosan rekonstruált nevickei vár lábánál jártunk. Az erődítmény lépcsőjének tövében hirtelen megcsapott a meleg fuvallat, ami annyira kellemes volt, mint egy rég várt ölelés.

Simon Rita (Az Ung völgye)

Az őszi reggelekre igazán nem jellemző langyos levegő nevetésre fakasztott. Egy lendülettel felszaladtunk a középkori vár falához. A magasból kémleltük a helyenként felhőbe burkolózott tájat, majd a torony mögül előbújó nap első sugaraiban sütkéreztünk.

A falevélszőnyegen sétálva csupán a száraz avar susogása törte meg a némaságot.

Nem húztuk az időt, visszamentünk a vár mintájára épült üdülőkomplexum bejáratáig, ahonnan jobbra, felfelé vettük az irányt. A reggeli csend és az erdőbe óvatosan beszűrődő fények különös hangulatot kölcsönöztek a túrának.

Az elénk táruló narancs, aranysárga, vöröses, sárgásbarna és zöld színekben pompázó vegyeserdővel nem lehetett betelni. Igazán könnyű, mondhatni kikövezett út vezet végig, szinte lehetetlen eltévedni. Nem meglepő a sziklás talaj, hiszen ez a rész a Vihorlát-Gutin vulkáni vonulathoz tartozik. A falevélszőnyegen sétálva csupán a száraz avar susogása törte meg a némaságot.

Egy elágazáshoz érkeztünk. Belegondolok, hogy ha nem lenne nálunk navigálóeszköz, akkor vajon melyik utat választanánk, és mennyi idő múlva jönnénk rá, hogy nem az vezet a célhoz? Meddig bolyonganánk és mennénk el újra és újra amellett a letérő mellett, amely a helyes irányba vezet?

Az élethez nincs térkép, ezért olykor rossz helyen térünk le. De ez nem jelenti azt, hogy nem érhetünk célt.

Hiszem azt, hogy addig fogunk újra és újra megjárni egy utat, átélni egy helyzetet, amíg nem tanulunk belőle, és nem jövünk rá, hol rontottuk el, mit kellene másképp csinálnunk.

Olykor meg kell állni egy percre, figyelni a jelekre, a szélre, hallgatni kell a szívünkre. Ám ha még nem vagyunk elég jártasak az efféle tájékozódásban, nem szégyen megkérdezni másokat, akik már korábban jártak ezen az ösvényen. Adhatnak tanácsot, egy darabon vezethetnek, hogy mi is eljussunk arra a helyre, ahová szeretnénk.

Mi az Antalóci tisztást (poljanát) vettük célba. S bár 11 kilométer után csodás napfényben úszó kis rét fogadott minket – egy takaros filagóriával, amely mellett sütögetni is lehet –, rájöttünk, mégsem a végállomás a leglélekemelőbb a túrában. Az oda vezető út és a mellettünk lévő társak azok. Ők formálnak minket és világítanak rá a viselkedésükkel egy-két tanulságra.

Az “elágazás”

Amikor visszafordultunk, szembe jött velünk négy kvadrociklis. Később feltűnt egy terepjáró is, zsúfolásig tele emberekkel. Ők is ugyanoda tartottak, csak más úton-módon.

A végállomás ugyanaz, csak valaki a könnyebb, más pedig a nehezebb utat járja meg, míg megtalálja a boldogságot.

A túrára és arra, hogy ne akarjuk csak „túlélni” a célhoz vezető utat, hanem építkezzünk belőle, egy csokor nádtippan (én csak cirógatónak hívom) emlékeztet a lakásomban.

A jövőbe vetett reményem szigmájaként pedig egy mondás is került mellé: ad astra per aspera (göröngyös az út a csillagokig).

Az Antalóci tisztás

 

Amíg élek, remélek ● Kárpáti Igaz Szó

Forrás:
KISZó/Fotó:Simon Rita

Post Author: KISZó