Legutóbbi KISZó-kérdésünkben arra voltunk kíváncsiak, olvasóink hol látják gyermekük jövőjét? A nem reprezentatív felmérés eredménye alapján a válaszadók abszolút többsége (76 százalék) külföldön tervezi gyermeke jövőjét, míg kicsivel több, mint 20 százalékuk itthon.
Simon Rita
A viski Balázs Viktória megkeresésünkre elmondta, már a háború előtt is úgy gondolták, hogy jobb jövő várna gyermekükre külföldön, mint itthon.
– A háború kirobbanása pedig csak még jobban megerősített az elhatározásunkban – jegyezte meg a kétgyermekes édesanya. – Ki tudja, meddig tart ez a háború, aztán előbb-utóbb a fiamnak úgyis ki kell majd mennie külföldre, ha nem akarjuk, hogy besorozzák. Most 9. osztályos, magyar iskolába jár, ezért az ukrán nyelv is elég nehezen megy neki, ami szintén csak azt erősíti, hogy könnyebben fog érvényesülni valamelyik magyarországi egyetemen.
Viktória a téli szünidőt arra használta fel, hogy két gyermekével meglátogassa a férjét a határ túloldalán. Habár második gyermekük kislány, és még csak 12 éves, már most azon gondolkodnak, hogy ha a fiuk külföldre megy, akkor előbb-utóbb ő is ott folytatja a tanulmányait. Illetve, ha a férj nem tud majd hazajönni, Viktória is átköltözne.
Vannak pozitív példák is, egyesek már visszatértek, vagy biztosak benne, hogy a háború vége után visszatérnek. Ez a forgatókönyv sem egyedülálló, sok kárpátaljai család képes azonosulni vele. Menni vagy maradni? Vagy ha a szülők mégis maradnak – mert a verejtékes, kétkezi munkával felépített családi házukat nem szívesen hagynák hátra, és mégiscsak ez a szülőföldjük, itt élték le fél életüket, sőt, mi több, nehéz lenne már újrakezdeni máshol –, a fiatalok többsége gyakran külföldön próbál szerencsét.
Ott, ahol nincs háború, bizonytalanság, van viszont anyagi biztonság. Joggal feltételezhetjük, hogy akik ki akartak menni, már rég megtették, és nem a háború immár a negyedik évébe fordulása fogja megváltoztatni az elképzelésüket. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg azokról, akik eddig kitartottak: hovatovább, egyre nehezebbé válik a helyzetük.
Például sok családban a gyermek lassan eléri a hadköteles kort. Ha a 18. életév betöltése után rajta kívül nincs három kiskorú a családban, akkor az addig felmentéssel rendelkező nagycsaládos apák is elveszítik a mentességet.
Azoknak is szorul a hurok, akiknek eddig valamilyen más okból volt felmentésük: fokozatosan szigorítják a mozgósítást. Akik három éve külön élnek, lassan elveszítik a türelmüket, apad a remény, gyűl a könny, és lehet, hogy egyszer csak elszakad a cérna: fogják magukat, és a férj után mennek.
Bevallom, magam is sokat töprengek azon, hogy a szülőföld iránti szeretetem elég-e ahhoz, hogy kitartsak. Ha igen, megéri-e? Vajon tényleg ez szolgálja a javamat, itt kellene családot alapítanom?
Maradjak a végsőkig, vagy menjek el, és majd térjek vissza békésebb időkben? Esetleg kezdjek új életet, vissza se nézzek, és Kárpátalja maradjon meg az emlékeimben, mint romantikus ábránd, sérthetetlen szentély, ahová csak mezítláb lépek be? Ezek a dilemmák időről időre minden ember életében előtörhetnek, de ilyen vészterhes időkben biztosan felmerülnek legalább egyszer.
Ilyenkor kell elcsendesedni, hallgatni a megtéveszthetetlen, belső, békét adó hangunkra – és úgy élni, ahogy lehet…
Reményik Sándor: Ahogy lehet
Fogcsikorgató türelemmel,
Összeszorított szájjal –
Krisztus-követő bús próbálkozással,
Majd daccal, lobbanóval,
Fojtott igével és visszanyelt szóval,
Tenyérrel, mely sima örökké,
Csak a zsebben szorul ököllé –
Keserű, tehetetlen nevetéssel
Békülve meg akármi rendeléssel –
Nem csodálkozva már – és csodálkozva mégis,
Hogy rajtunk ez is, az is megesett:
Hordozzuk, testvéreim, ezt a hordhatatlan,
Kínszenvedést virágzó életet.
Ahogy lehet…