Nem tartja magát karrieristának, a családja a mindene. Vallja, jó tervezéssel be lehet osztani az időnket, hogy mindenre fussa. Kerüli a vitákat, megfontolt és nyugodt természetű. Tavaly Ukrajna érdemes újságírója lett. Cikkeiből nemrég könyvet jelentetett meg.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Tetyana Literáti, az Uzshorod hetilap újságírója.
– Újságot ír Ungvárról. De nem akárhogyan, és nem akármit.
– Az újságírói szakot 2005-ben fejeztem be. Azonban már egy évvel korábban az Ungvári Városi Tanács Uzshorod elnevezésű hetilapjánál alkalmaztak. Kis megszakítással azóta itt vagyok. Egy ideig a megyei Sztarij Zamok Palanok tudósítója is voltam. Az az időszak nagyon érdekes volt. Azért akartam eleve újságíró lenni, hogy sokat utazhassak. Akkor ez meg is valósult, egész Kárpátalját bejártuk. Abba, amivel most foglalkozom, az után kezdtem bele, miután Olekszandr Volosin gyűjtővel készítettem egy interjút. Ő volt az, aki fotókat mutatott és mesélt a város múltjáról. Az elmondottak olyan benyomást tettek rám – főleg miután ráébredtem, hogy a régi Ungvárra, ami oly sokat változott, senki sem emlékszik –, hogy nekiláttam az „Elveszett Ungvár” projektnek, amin már három éve dolgozom. Ezt a Pro Zahid weboldalnak készítem, amellett, hogy a hetilapban rendszeresen jelennek meg más, történelmi jellegű anyagaim. Az említett terv konkrétan azoknak az embereknek van szentelve, akik azokban az épületekben éltek, amelyek ma már nem állnak és amelyekre már nem emlékeznek. Fontosnak tartom, hogy feltárjuk azok múltját, akik befolyással voltak a város életének alakulására. Ez nagyon nehéz, mert mint tudjuk, több hatalom is birtokolta ezt a vidéket a huszadik század során, és mindegyik máshogy állt a területhez.
– Mi indította könyvírásra?
– Az emberek folyamatosan arra buzdítottak, hogy foglaljam össze könyv formájában is az írásaimat. De önerőből nehéz könyvet kiadni. Kiszámolták mennyibe kerülne, és megállapítottam, hogy erre nekem nem futja. A megyei közigazgatásnak azonban vannak olyan pályázatai, ami a fiatal kárpátaljai szerzőket támogatja. Erre benyújtottam az írásaimat és meg is nyertem. A hivatal rendelkezésre bocsátotta a szükséges összeget, és kinyomtatták a könyvet háromszáz példányban, amelyeket a megye könyvtáraiban szórtak szét. Ha a nyomda még szeretne, akkor nyomtathat belőle, ám nekem erre nincs felhatalmazásom. Nem hitték, hogy még az a 300 is el fog kelni. Fokozottan rácáfolt erre az, hogy a Váralja kávézóban tartott bemutatómra rengeteg ember érkezett. Az, hogy sok érdeklődőt vonzott, azt eredményezte, hogy a nyomda igazgatója kibocsátott még pár száz példányt eladásra. Úgy gondolom, körülbelül ezer könyvet sikerült értékesíteni, ami megyei viszonylatban igazán jó. Magyarország-szerte van már a könyvemből, vittek belőle New Yorkba, Kanadába és Kazahsztánba is. Jó lenne, ha sikerülne lefordítani magyarra vagy angolra. A cikkeim a Kárpátalja hetilapban már rendszeresen megjelennek az utóbbi időben.
– Mikor ér véget a kutatás?
– Az Ungvár fel nem fedezett története nagyon népszerű lett, úgy vettem észre, az emberek most fokozottan érdeklődnek a helytörténet iránt. A témában írt százötven cikkemből harmincat választottam ki és fűztem könyvbe. Főképp épületek történetét meséli el, hogy ki élt ott, mi köthető hozzá. Igyekeztem élővé tenni mindegyiket. Rendkívül érdekes sztorik vannak, nem is hinnék. Egyelőre nem látom ennek a projektnek a végét, a saját érdeklődésem is szüntelen. Egyre többet kutatok, levéltári dokumentumok és oral history segítségével egyre mélyebbre ások. Az a gond, hogy az emberek nagyon keveset tudnak a múltról, még a sajátjukról is. Nemhogy befejezni, inkább bővíteni szeretnénk a projektet. Lehetőség szerint még egy könyvet kiadunk ebben a témakörben, csupán más megvilágításból.
– Meséljen a családjáról.
– Van egy tízéves kisfiunk. A férjem is szakmabeli. A munkahelyen ismerkedtünk meg, azóta ő már főszerkesztő lett. Ezért megérti a helyzetemet, hogy rengeteg időt kell szánnom a kutatásra és az anyagok feldolgozására. A szüleimnek nincs felsőoktatási végzettségük, egyszerű emberek. Nem igazán érdeklődtek az iránt, hogy miket írok, amikor azonban eljöttek a könyvbemutatóra, édesanyám könnyekig meghatódva csodálta azt a rengeteg embert, akik mind engem jöttek meghallgatni.
– Mivel kapcsolódik ki?
– Lehet, kinevetnek, de ha van egy kis szabadidőm, akkor leülök a számítógép elé és levéltári anyagok után kutatok, régi újságokat olvasok. Nagy előnyt jelent, hogy édesapámtól megtanultam magyarul, és bár lassan, de elboldogulok a magyar forrásokkal is. Egyébként akinek van családja, tudja, hogy nálunk a „szabadidő” a háztartással és a gyerekekkel való foglalkozással megy el.
– Mivel lehet megbántani?
– Kritikával biztosan nem. Nem sértődöm meg, még ha rosszalló megjegyzéseket is tesznek a munkámra. Ebben a szakmában aki könnyen megbántódik, az nem fog előre jutni. Nem veszem a szívemre a dolgokat. Megértő és nyugodt vagyok.
– Mit figyel meg először az embereken?
– Nem tudom. A szakmából adódóan annyi emberrel találkozom nap mint nap, hogy már nem figyelek meg senkit úgy igazán, és nem kötődöm hozzájuk erősen. Sokan meglepődnek, hogy nem járok emberek közé hétvégeken vagy esténként. Ez azzal magyarázható, hogy olyankor már csak egy kis egyedüllétre vágyom. Az embereket úgy lehet kiismerni, ha hallgatunk, figyelünk, nem pedig okoskodunk. Ez viszont nem könnyű.
– Milyen emberi tulajdonságok szimpatikusak Ön számára?
– Tisztelem az optimista embereket. Kerülöm azokat, akik panaszkodnak. Nagymamám megtanított arra, hogy értékeljük azt, amink van, hiszen most igazán nem szűkölködünk, megannyi lehetőség létezik, nem úgy, mint anno, amikor valóban nélkülöztek. Aki lelkes és ég benne a tenniakarás vágya, azt kedvelem. Szimpatikusak a nyitott és pontos emberek. Számomra a tervezés a legfontosabb, anélkül széthullik az egész. Ha ez nincs meg, akkor nem tudunk elég figyelmet fordítani a családra, nem lesz effektív a munkánk és frusztráltnak fogjuk érezni magunkat.
– Van példaképe?
– Nincs. Senkit sem idealizálok, mivel senki sem tökéletes. A történelem megmutatta, a legsikeresebb, leghíresebb embereknek is voltak hiányosságaik. Az én morális váram a férjem. Ő kilenc évvel idősebb nálam, rendkívül bölcs. Fizikus, már csak ebből kifolyólag is racionális és logikus felfogása van.
– Mivel lehet meggyőzni?
– Azt hiszem, nem nehéz, én hallgatok az emberekre. Az értelmes gondolatokat támogatom, egyáltalán nem vagyok makacs vagy akaratos.
– Szűkszavú?
– Igen. Ez is a munkámnak tudható be. Annyit társalgok másokkal, hogy otthon vagy barátok közt már inkább elcsendesedem. Fegyir Sándor szervezésében kipróbálhattam magam idegenvezetőként is pár alkalommal a városban. Akkor jöttem rá, mennyire nehezemre esik beszélni mások előtt. Írni sokkal könnyebb, akkor nyugodtan átgondolok mindent, ez az én világom. Nem szeretek vitatkozni, kerülöm a konfliktusokat, főleg a szeretteimmel. Igyekszem mindig megőrizni a belső nyugalmamat.
– Mi az, amit ritkán tesz, de többször kellene?
– Nagyon ritkán látom a szüleimet. Több időt kellene töltenem velük Csapon.
– Mi az álma?
– Ami nem lehetséges, arról nem álmodozom. Amit viszont véghez lehet vinni racionálisan, azért dolgozom, és megvalósítom.
Simon Rita
