A gyanú árnyékában, avagy rabosításom története

Bosszúsan indultam a munkahelyemre: félórán át hiába vártam az autóbuszra, így szokásomtól eltérően gyalogosan vágtam neki a rettenetesen hosszú útnak a világ végén lévő kiadó felé. Megunva a battyogást, a Gagarin utca elején ismét buszra akartam szállni. A távolból szirénák idegtépő hangja hallatszott. Pár pillanat múlva megjelent a hang forrása, egy rendőrautó, amit kisvártatva újabbak követtek.

Valami jó kis újságba való dolog történhetett, morfondíroztam magamban, ezt meg kell nézni. Talán százméternyire a szolgálati gépkocsik keresztbe álltak az úton: lélek se be, se ki. A járdán még meg lehetett tenni néhány lépést. Te jó ég, mi van itt? Golyóálló mellényt, rohamsisakot viselő, állig felfegyverzett rendőrök hada. A sereg percről percre újabb egységekkel bővül. Ugyanez történik a lezárt utcaszakasz úgy kétszáz méterre lévő túlsó oldalán.
Váratlanul elszabadul a pokol: a használaton kívül lévő és lassan romhalmazzá váló egykori kaszárnya épületéből fegyverropogás hallatszik. A rohamosztagosok fedezékbe vonulnak. Egy zömök „zöld emberke” jegyzettömbbel a kezében integet: húzzam el a csíkot. Na de nem oda Buda. Riportermagnó bekapcs, irány a rendezkedő.
– Nem mondhatok semmit – közli, majd hozzáteszi: – lőnek ránk.

Valóban ropognak a fegyverek, igaz a lövedékek füttyét nem hallani. Két-három detonáció a kaszárnya felől. A lélek is beleremeg. A megkérdezett „visszatámad”. Igazoltat. Lányos zavaromban nem találom az újságíróit. Átnyújtok egy névjegyet. Látszólag megnyugszik, és békén hagy.

Közben újabb egységek, irányító emberek érkeznek. Elvegyülök közöttük. Senki nem törődik a tébláboló zsurnalisztával. A magnó titokban tovább működik és veszi a műsort. Parancsszavak hangzanak el. Valaki káromkodik, mert szerinte nincs rendesen megszervezve a kaszárnya ostroma. Kiderül számomra az is, hogy az épületben katonaruhás banditák, talán a keleti harcteret megjárt egyik hírhedt félkatonai szervezet legényei ütöttek tanyát. Sőt, túszokat is ejtettek.

Hivatásos túsztárgyaló érkezik, amint a zubbonyán lévő felirat is jelzi. Hangosbeszélőn közli, adják meg magukat, be vannak kerítve. A válasz újabb lövések és robbanás. Kisvártatva izgatott hangok: elkapták az egyik terroristát. Az egyenruhás férfit a szemem előtt bilincselik meg. Azt mondja, semmi köze az épületben lévőkhöz, épp tőlük menekült. Nem számít, bekísérik a közeli városi kapitányságra.

Ekkor számomra meglepő fordulatot vesznek a dolgok. Egy fekete egyenruhás felszólít, igazoljam magam. Nyersen kérdezi, mit keresek ott, ahol semmi keresnivalóm. Mutatom az igazolványomat, s mondom, hogy belebotlottam a témába és anyagot készítek róla.

– No, azt felejtse el. Fiúk, kísérjétek be ezt a gyanús egyént a kapitányságra. Nem ukránul, valami idegen nyelven beszél. Szerintem a terroristákkal van, nekik továbbít információkat – adja ki az utasítást.

Mi tagadás, sokszor csengett a telefonom, a kollégákat tájékoztattam az eseményekről. Otthonról is kaptam telefonhívást. Persze, hogy magyarul beszéltem. Az illető a riportermagnót követeli. Látta, hogy titokban hangfelvételt készítek, ami itt és most szigorúan tilos, és gyanús is.

Ketten kísérnek a kapitányságra. Elvették a diktafont és az újságírói igazolványt is. Épp csak bilincset nem kaptam a csuklómra. Nem volt kellemes érzés. A bámészkodók mellett elhaladva biztosan bűnözőnek néznek. Bár az egyik kísérőm megjegyzi:
– Magának nincs is terrorista kinézete.

Odabent átad egy nyomozónak. A szobában, ahová bevezetnek, ott ül az elfogott katonaruhás. Ismeri? – kérdezik tőle rám mutatva. Az illető nemet int. Én sem láttam még őt soha. A fickót elvezetik, én ülök a helyére. Szabályos kihallgatás, amilyennek a munkám révén nemegyszer voltam már szem- és fültanúja. De most a gyanúsított helyén ülve nem szórakoztató a helyzet. Főleg nem akkor, amikor átvezetnek egy másik helyiségbe.

Falhoz kell állnom, mert fotó készül rólam szemből és profilból, mint az a bűnözők esetében szokás. Ujj- és tenyérlenyomatot is vesznek. Rabosítanak…

Majd vissza az előbbi helyiségbe. A kihallgatást folytató nyomozótiszt vigyorog:
– Ugye, nem bántunk magával túl szigorúan? Elnézését kérjük a történtekért. Tudhatja, ilyenkor ez az előírás szerinti eljárás a gyanúsítottakkal. De ne aggódjon, ez most csak gyakorlat, s maga kapóra jött, mint feltételezett terrorista…

Megkönnyebbülten hagyhattam el a városi rendőrkapitányság épületét. Közben különféle gondolatok, vegyes érzelmek kavarogtak bennem az élethű rendőri gyakorlat kapcsán. Biztosan így kell ezt csinálni?

 

Balogh Csaba

Forrás:
Zunko Barnabás fotói

Post Author: KISZó