Kinek a feladata a gyermek nevelése?

A szülőé? A pedagógusé? Az efféle arany középút megtalálásának a módját boncolgattuk egy korábbi cikkünkben. Akkor a tanárok szempontjából világítottuk meg a témát, most a szülőké a főszerep.

Akkor is hangsúlyoztuk, ami mindig aktuális: az lenne a legideálisabb, ha a szülő és a pedagógus összedolgozna, közösen nevelnék és oktatnák a nebulót. A korábbi megkérdezettek egyöntetűen azt vallották: otthon kezdődik minden, elsősorban a szülők feladata gyermekeik tiszteletre nevelése. Jevcsák Erzsébet sem vélekedik másként.

– Ha a szülő fegyelmez otthon, akkor nagy eséllyel formálható a csemete. De ha kizárólag a tanár próbál nevelni, nem biztos, hogy sikerrel jár – jegyzi meg a szürtei fiatalasszony. – A lányunk tíz-, a fiunk pedig hétéves. A kisebbik a csintalanabb. Nálunk mindennapos program, hogy tanulás előtt megkérdezem: mi volt ma az iskolában? Szerencsére mindent elmondanak. Ezután én fűzöm hozzá, hogy szerintem mit kellett volna másképp csinálni. Mindig arra bíztatom őket, hogy a saját eszük után menjenek, ne hagyják, hogy befolyásolják őket.

– Ön szerint mi fér bele az iskolai szigorba?
– Lehet, hogy többet kellene megengedniük a tanároknak, mint amennyit mernek. Ők látják, hogy gyermekeink, akiket jóhiszeműen elengedünk otthonról, valójában mit csinálnak az iskolában.

Véleményem szerint a szülőket sem informálják kellőképpen, holott előfordulhat, hogy egy kis apróságból, amin átsiklottak, később komoly probléma lesz. Szerintem gond, hogy nem mernek rászólni a tanulókra.

Talán amiatt, mert egyes szülőknek nem tetszik, ha megdorgálják a csemetéjét, és ezért a tanítók visszafogják magukat. Én az ellenkezőjére szoktam kérni őket.

Kurmai-Ráti Szilvia négy gyermek édesanyja. A tízhónapos Villő és a hároméves Kende testvérei már iskolások. Sem Kornél, sem pedig Kincső számára nem okoz nehézséget a tanulás. A beregszászi édesanya elmondása szerint a férjével arra törekednek, hogy a gyereknevelésben következetesen egyensúlyt tartsanak. Állítja, a szülők által nyújtott hiteles minta a legfontosabb, mert a gyerekek akarva-akaratlanul azt másolják.

– Az, hogy a gyermek fegyelmezetten/tisztelettudóan viselkedik-e az iskolában, elsősorban a szülőn vagy a pedagóguson múlik?
– Úgy gondolom, ez azon múlik, mennyire éli át az érzelmi biztonságot. A gyerekek általában akkor követelnek bántó, zavaró módon is figyelmet maguknak, amikor arra van szükségük, hogy valaki észrevegye őket, mert sebzettséget, dühöt hordoznak, amelyről nem beszélhettek. Ha nem érezzük a személyünk felé irányuló elfogadást és szeretetet – amire kortól és bármitől függetlenül mindenkinek szüksége van –, akkor a viselkedésünkkel jelzünk. Az elsődleges kötődési pont a gyermeknek az édesanyja és az édesapja. Ha rajtuk keresztül a gyermek átéli az érzelmi biztonságot, akkor a tanórán is képes „elfogadhatóan viselkedni”, mert úgy érzi, hogy ő elfogadható ember. Ha például megbélyegzik azzal, hogy „buta”, „rossz”, „verekedős”, „kiabálós”, akkor ezt az identitást fogja magáénak vallani a figyelemért való sajátos küzdelme során. Elhiszi, hogy ennyire képes, és eszerint fog a jövőben is viselkedni. Ez azt jelenti, hogy a szülők mellett a pedagógus szerepe is óriási. Ha hiteles mintát tud nyújtani, és az adott magatartásbeli kihágást nem azonosítja magával az elkövetővel, ezzel esélyt adhat a gyereknek arra, hogy kitörjön a megbélyegzettségből. A szeretetteljes figyelmeztetés fontos. A cél mindig az, hogy a zavaró magatartás megváltozzon: anélkül, hogy a gyereket minősítenénk, és azt mondanánk, hogy „te mindig…” vagy „te soha…”. A megfelelő kommunikáció rendkívül üdvös hatást idézhet elő.

– Hogyan reagálna, ha a gyermeke panaszkodna a tanítójára?
– Megesett nálunk ilyen, de csupán ártalmatlan dolgokkal kapcsolatban. Viszont ismerem a derék pedagógusokat, akik az iskoláskorú gyermekeimmel foglalkoznak. A panaszkodás tulajdonképpen nem az adott személy ellen irányul, hanem azt tükrözi, hogy a gyerek rosszul érzi magát a bőrében, valami bántja, valamit nem tud megemészteni. Ilyenkor abban lehetünk a segítségére, hogy figyelmesen meghallgatjuk, elbeszélgetünk vele. Olyankor sok minden kiderülhet az adott nappal kapcsolatban, és ő is megkönnyebbülhet.

Tüzes Annamáriának nincs gondja a második osztályos kisfiával. Ferike szófogadó, értelmes gyerek, akivel mindent meg lehet beszélni.

– Milyen nevelési módszert alkalmaznak?
– Mi úgy tanítjuk a kisfiunkat, hogy érzékelje mi az, amit szabad, és mi az, amit már nem; ne kelljen rászólni, saját magát fegyelmezze. Kétségkívül először is a szülőnek kell megszabni a határokat.

A nevelés nem annyiból áll, hogy a kezébe nyomott telefonnal elhallgattatjuk.

Le kell ülni vele beszélgetni, és ha tesz valami rosszat, akkor el kell magyarázni annak a következményét. Természetesen nem könnyű a mai rohanó világban, de ha rendszeresen társalgunk velük, akkor lehet őket kezelni, még a nagyon pörgőseket is.
Előfordult, hogy hangosabban rászóltam, de azzal sem értem el jobb eredményt, ezért maradtunk a higgadt szócsatáknál. Hiszen kicsik még, honnan tudnának bizonyos dolgokat, ha mi nem világosítjuk fel őket? Az illemre is nekünk kell megtanítanunk. Manapság annyi dolgunk van, nincs időnk a gyerekünkre. Holott azt mondjuk, mindent értük teszünk. Érdemes elgondolkodni, vajon mi szolgálja a gyerek érdekét?

– Mi lenne a tanárok feladata?
– Biztosan nagyon nehéz dolguk van. A tanár személyiségétől is függ a gyerekek viselkedése. Nem könnyű egy időben megszerettetni magát, és hitelesnek is lenni. De véleményem szerint nem szabad állandóan csak szidni a tanulókat. Észre kell venni bennük a jót, és biztatni őket, mert akkor a későbbiekben is arra fognak törekedni, hogy újra dicséretet kapjanak.

Simon Rita