A minap főnökömmel, pályatársammal hivatalos ügyben jártuk a határt, mivel a járási állami erdőgazdaság igazgatója és a tiszaháti vadőr szeret tisztában lenni azzal, hogyan is alakulgat a vadállomány. Panaszra sok ok nincs, hiszen emitt egy nagy csapat, hajnali harmattól szárítkozó fácán, amott egy ígéretes őzbak, néhol meg egy-egy zöldgúnyás határőr került az utunkba.
Ez utóbbi – ritka kellemetlen tud lenni, ugyanis manapság felülírja a józan emberi megfontolásokat egy bizonyos 1147-es rendelet. Ezt a papiruszt pedig a derék határcsőszök úgy értelmezik, hogy a határövezetben – vagyis cirka 1 kilométerre a „drótkerítéstől” – csak 24 órával előre bejelentkezve, a munkácsi parancsnokság engedélye alapján tartózkodhat földi halandó. Hogy ennek az elképesztően valóságidegen rendelkezésnek milyen „pozitív” hozadékai vannak például Ugocsában, ahol a határövezetben több ezer hektár mezőgazdasági művelés alatt álló terület van, azt el lehet képzelni.
Nekünk például felrótták, hogy szolgálati fegyverünkkel a vállunkon csak úgy bemászkáljuk azt a vadászterületet, melynek gondozására mindketten felesküdtünk. Ja, hogy ez számomra munkaköri kötelesség, az erdőgazdaság első embere számára meg a jó gazda ellenőrző tevékenysége – na ez a kutyát sem érdekli.
Mi több, a hessegetési indokok között olyan mondvacsinált okok szerepeltek, hogy a végén még valami kapitális határőrt lövünk kártevő-gyérítés okán. Mit mondjak, vigasztaló kilátások! Végtére azt feltételezik két hivatásos vadgazdáról, hogy a fegyvertartási és vadászvizsgán „libáért” mentek át. Nem tudnak megkülönböztetni egy jól fejlett határőrt egy süldő rókától, továbbá minden vágyuk bíróság elé állni gondatlan fegyverhasználat vádjával. No de mindenki magából indul ki.
Hideg fejjel belegondolva viszont lehet, hogy még valami igazság is lenne abban a mágikus 1147-es rendelkezésben, ha az ember fia azt tapasztalná, hogy a cél ténylegesen az ukrán államiságra kártékony tevékenységek visszaszorítása az államhatáron. Sajnos azonban a híradások és személyes tapasztalatok nem erről tanúskodnak. Sokkal inkább arról, hogy a határőrök a szabályokat csak saját kis baromfiudvaruk biztosítására használják. Ha nem így lenne, a zöldparolisok nem befelé, saját országuk irányába vizslatnának, hanem tennének egy 180 fokos fordulatot. Arccal a külországok felé fordulnának, az államhatárt és nem az ukrán polgárokat vegzálnák azért, mert létezni és élni merészelnek saját országuk földjén.
