A történelem nagy tanítómester. Szigorú tanár. Akik nem figyelnek útmutatásaira, nem okulnak példáiból, azok osztályrésze a bukás. Akik készek és képesek felismerni, befogadni a múlt tényeiben és tetteiben rejlő igazságot, azokat felruházza a jelen alakításának képességével. Azoknak pedig, akik felismerik a történelmi szükségszerűséget, megadja az alkotás, a változtatás hatalmát, a jövő reményét.
Az utóbbi kevesekből válnak sorsfordítók, ők lesznek nemzetük fáklyái és bástyái. A magyarságnak sok ilyen fényhordozója, védelmezője volt. Tudatunkban mégis a legmeghatározóbban első királyunk él. Lelkünket Szent István műve emeli az egység magasába. Ő az, aki a népből nemzetet, a földből hazát teremtett, és kijelölte az utat, melyről, ha letértünk, nemzeti létünket fenyegette romlás, amikor visszataláltunk rá, újra eggyé vált „haza és haladás”.
A gondolkodó, kérdéseket megfogalmazó, kereső emberben mindig ott a bizonyosság és a kétely kettőssége: vajon most a szent király ösvényét követjük, vagy amit humusznak hiszünk lábunk alatt, az ingovány?
A lélekben eggyé álmodott haza gondolatának kiteljesedése, a nemzeti egység konok akarása lehet útkeresés, vagy még ennél is több, olyan, korábban csak óhajtott, vágyott formája az összekapaszkodásnak, mely merőben új válasz a jelen kihívásaira.
Miként fogalmazzuk meg mi, itt a Kárpátok alatt kérdéseinket és válaszainkat? Egy bizonyos: vannak feladatok, melyeket senki nem oldhat meg helyettünk, és a döntéseket sem hozhatja meg más. Ha nincs bennünk kellő akarat, elszántság és hűség, akkor hiába a jó szándékú istápolás, nemcsak számunk fogyatkozik tovább, elvész a hit, oda lesz a remény.
Gyakran nem a hely határozza meg életünk terét, hanem a sorsközösség vállalása. Nem az a jó kérdés: hol vagy, hanem az: hova tartozol.
A jó választ mindenkinek magának, s elsősorban önmagának kell megfogalmaznia. Rajtunk múlik, hogy elfogyunk, vagy őrizzük, vigyázzuk, folytatjuk a Szent István-i művet.
