Kiss Olga Rát legidősebb hölgye. Az ungvári járási településen látta meg a napvilágot 1930-ban. A nyolcvannyolc éves asszony már kicsit nagyot hall, de jó kedélyű, szívesen beszélget, bár azt mondja, nincs az ő életében semmi rendkívüli, ha csak az nem, hogy ilyen szép kort élt meg.
Az éltes asszonynak van egy húga, Etelka, aki ugyancsak szép kornak örvend, idén töltötte be a hetvennégyet. Olga néni szerint nagyon jó géneket örököltek, más okát nem látja a hosszú életútnak. A jó Istenke ezt adta nekem, mondja nagyot sóhajtva. A környéken egy majdnem vele egyidős barátnője volt, Németné Lakatos Ilona, de a közelmúltban eltávozott az élők sorából.
– Amikor férjhez mentem, öt öreget találtam az uram házában. Csendesen, békésen éltünk. Apósom volt az első ráti bíró. Az udvaron volt egy nagy diófa, mindig az alatt voltak a gyűlések. Jó szívű volt, minden panaszosnak igazat adott. Az anyósommal mindig jóban voltam. Aztán szép lassan mindenkit eltemettem. A férjem harmincöt éve nincs már velem, özvegy vagyok. Magamra maradtam. Olykor már féltem, ha megzörrent éjjel valami a házban, azt gondoltam, hogy betörők jönnek.
A lányom, Valika hívott, költözzek hozzájuk, így visszajöttem a szülői házba és itt élek a családjával. Van egy fiam is, ő Darócon lakik a családjával.
Jaj, mennyit szenvedtem, rettegtem, amikor annak idején az Afganisztáni háborúba ment. Máig megvan minden egyes levele. Szamborban szolgált, onnan vitték el. Egyik cimboráját ott veszítette el. Elköszönt tőle, amikor hazaengedték szabadságra, aztán soha többé nem találkoztak, hazahozták ólomkoporsóban. De a jó Isten megőrzött engem és őt is a sok baj közepette – meséli rapszódikusan ide-oda ugrálva az elmúlt évtizedek emlékeiben.
– Az egészségem? Egyik szememre nem látok, pedig meg is operálták. De a másik is gyengül. Olykor meg-megbódul a fejem, bekötöm egy kendővel és megyek, csinálom tovább a dolgom, amivel megbíznak. Hiába mondják, hogy pihenjek, nem tudok én tétlenül ülni. A konyhát már nem vállalom, inkább a kinti munkákat szeretem.
Most is morom a tengerit. Vagy virágot ültetek, locsolok, gyomlálok – avat be mindennapjaiba a szépkorú néni, akinek mindennapjait két unokája, Gyuri és Laci teszi szebbé.
Emlékezete olykor már megvicceli, de még fel tudja idézni, hogyan bujkáltak gyerekként a szomszéd pincéjében, amikor a II. világháború idején az ágyúgolyó összedöntötte a szülőházát, milyen éhínség volt. Teljesen újjá kellett építeni az otthonát. Nyugdíjazásáig a helyi kolhozban dolgozott hajnaltól napestig, főleg a mezei munkákban tevékenykedett. Aratásnál szedte a markot, kapált, rakodott, de a nehéz fizikai munkáért csupán néhány kopijkás bért kapott. Azt mondja, mindig küszködtek, kínlódtak, jó dolguk soha nem volt.
– Most már reggelente akkor kelek, amikor jónak látom, nem szól már rám senki. Megreggelizek, mindenevő vagyok, nem válogatok. Nézek egy kis tévét, a híradót szeretem, meg a sorozatokat. Mindmáig eljárok a templomba, még hétköznap is. Olykor, ha haszontalannak érzem magam, arra gondolok, hogy jó volna már nekem ott kint nyugodni…
Magyar Tímea
