Az elmúlt évek során Kárpátalján örvendetes fejlődésnek indult a „vértelen vadászat” egy érdekes műfaja, a természetfotózás. Növények, tájak, madarak, állatok megörökítése, az adott pillanat elkapása nem egyszerű feladat. A fény- és időjárási viszonyok, a remélt viselkedésminta és a pillanat „levadászása” sokszor egy veréb esetében is roppant bonyolult. Viszont pont ez a kiszámíthatatlanság adja a természetfotózás savát-borsát.
A műfaj egyik jeles képviselője, Nagy János gyöngyösi természetfotós esetében ráadásul érdekes kárpátaljai vonatkozása is van a pillanat megörökítésének. János ugyanis rendszeresen dolgozik Kárpátalján, helyi témákra vadászva. Nemrégiben pedig hozzájárult, hogy néhány, Ugocsában készült képét publikáljuk.
A 2018-as „Év természetfotója” verseny döntőjébe a második legmagasabb pontszámmal bekerült fotográfus – ez úton is kívánunk neki győzelmet az augusztus végi eredményhirdetésen – munkáiból közlünk az elkövetkezendőkben egy kisebb válogatást.
A füstifecskék magyarországi állománya sajnos a háztáji szarvasmarha- és sertéstartás visszaszorulásával folyamatosan csökken. A magyarság gólya mellett talán legikonikusabb madarának léte egyre bizonytalanabbá kezd válni, de Kárpátalján a Tisza-parti legelők szarvasmarha- állományai még biztos megélhetést jelentenek ezeknek az elegáns, villás farkú, frakkot viselő kis szárnyasoknak. Életük gyakorlatilag évszázadok óta összefügg a háztáji állattartással. A magyar földműves mindig szeretettel tekintett az istálló gerendáihoz fészket ragasztó madárkára, hiszen léte mintegy biológiai fegyvert jelentett az állatokat zaklató bögölyök és istálló legyek ellen. Gyakorta nagyobb szögeket is vertek a gerendákba és fecskepelenkákkal (a fészek alá rakott deszkadarabbal) akadályozták meg, hogy a fiókák összepiszkítsák a jászlon álló jószágot. Tavaszi megjelenésük a zsendülő rét igazi hírnöke volt. A májusban megérkező hímek területfoglalást jelző ficsergése pedig a magyar falu talán legszebb hangja. Évente két fészekaljat is felnevelnek, és ezalatt megszámlálhatatlan, embernek-állatnak gyötrelmet okozó rovart pusztítanak el. Ezért is megérdemlik a minimális emberi gondoskodást.
Ha tavasszal röpködni látjuk őket a fészer vagy istálló tájékán, üssünk be pár szöget a szarufákba, hogy könnyebben tudjanak fészket építeni.
Száraz időben pedig a kert valamelyik nyílt, könnyen belátható és szabad sarkába öntsünk ki naponta két-három vödör vizet, hogy a villásfarkúak könnyebben találjanak sarat az építkezésükhöz.
Az alábbi kép a második, augusztus elején kirepülő fészekalj nevelése során készült Tiszapéterfalván. A négy kitollasodott kisfecske elhagyta ugyan a fészek biztonságát, ám vadásztudományuk még nagyon sok kívánnivalót hagyott maga után. Ezért a hím és a nőstény iszonyatos tempóban szállította az elemózsiát.
A felvétel rögzített kamerával és távkioldóval készült, azt a pillanatot kapja el, amikor a hím fecske egy léggyel a csőrében érkezik a fiókákhoz. Az idei két költés pedig összességében termékenynek (összesen 9 fióka kelt ki) bizonyult és Fecskehajtó Kisasszony napján – vagyis szeptember 8-án – madaraink remélhetőleg sikeresen vágnak majd bele a dél-afrikai telelőhelyeikre vezető vonulásba.
Matúz István
