Egy ország születésnapja normális esetben ünneplésre ad okot. Ám igencsak örömittasnak kell lenni ahhoz, hogy valakinek kedve legyen éljenezni Ukrajna létrejöttének 27-ik évfordulója alkalmából.
Az 1991-es függetlenné váláskor még szép reményekkel induló, de azóta folyamatosan elbukó ország hányattatott sorsa valahol már az induláskor eldőlt. Az akkori rablóprivatizációs világban ugyanis néhány kézben összpontosult az összvagyon. Megszülettek a mindenható oligarchák, akik egy olyan zárt rendszert építettek ki az elmúlt bő két évtizedben, amit a jelek alapján sem belülről, sem pedig kívülről nem lehet szétfeszíteni. A háttéralkuik teljesen nyilvánvalók, egymásnak adják a stafétabotot, megújulásra esély sincs. Jövőre két választást is tartanak, de sehol egy új arc, a régi, levitézlett oligarchikus-politikai garnitúra próbálja álarcot öltve újra eladni magát. Ez pedig szomorú jövőt sejtet Ukrajna számára.
A problémákat most talán felesleges is sorolni, mindenki tisztában van velük. Abban azonban a legtöbben egyetértenek, hogy a bajok legfőbb forrása a keleti régióban zajló háború. Viszont a mostani hatalomnak ez nagyon is a kezére játszik. Minden rosszat erre lehet fogni, a háború ellenségképet teremtett, márpedig az emberek szeretnek gyűlölködni, esetükben mindenért az oroszokat hibáztatni. És azt is tudjuk, a háború remek üzlet, hiszen iszonyatosan sok pénzbe kerül. Így amíg nem lesz kellő, a gazdasági és más érdekeket felülíró politikai szándék a donbászi fegyveres konfliktus rendezésére, addig jelentős változásokra az élet más területein sem számíthatunk.
Be kellene végre látni azt is, egységes recept nem létezik az ukrán bajok orvoslására. Egészen más a világ például Kárpátalján, ahol az ezeréves történelem és hagyományok okán merőben eltérő a mentalitás, mint mondjuk a nacionalizmus bástyájában, Lembergben, vagy éppen a fővárosban, hogy a déli és keleti végekről ne is beszéljünk, ahol nem lehet egyik napról a másikra felszámolni a mély gazdasági-szociális-kulturális oroszbarát beágyazódást.
Mi is Ukrajnában élünk, így szót kell ejtenünk a „magyar kérdésről”. Továbbra is csak keressük a választ, hogy egy 40 milliós országban miként kerülhetett egy alig 150 ezres békés közösség a szervezett kommunikációs és verbális támadások célkeresztjébe. A véletlenekben nem hiszek…
