Vidám, beszédes, barátságos. Nagy szeretettel mesél a munkájáról és a családjáról. Ez a két dolog, ami meghatározza az életét, ám ha ideje engedi, a barátaival is szívesen múlatja az időt. A ház körüli teendőkből is kiveszi a részét. Ha teljesen ki akar kapcsolódni, a magyar focistáknak drukkol. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Sőtér István, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművésze.
– Mikor és milyen elképzelés alapján döntötte el, hogy ezt a pályát választja?
– Macsolán születtem, ott jártam iskolába. Az iskolai szavalások alkalmával figyelt fel rám a helyi klubvezető, Böske néni, aki sajnos már nincs közöttünk. Ő kért fel egyszer, hogy szavaljam el Petőfi Sándor Szeget szeggel című versét. A produkció nagy sikert aratott a macsolai Páva kórus tagjai körében, így ezután akárhányszor felléptek, mindig elszavaltam ezt a költeményt, és mindannyiszor vastapssal köszönte meg a közönség. Tehát Petőfi Szeget szeggel című versével indult a pályám. A Tiszacsomai Középiskola elvégzése után, osztályfőnököm tanácsára, az Ungvári Közművelődési Szakiskolába felvételiztem. Amikor azt befejeztem, felvételt nyertem a Kijevi Színművészeti Főiskolára. Ez már a második magyar csoport volt. 1998 szeptemberétől dolgozom a beregszászi színházban, tehát pontosan húsz éve.
–Hogyan foglalná pontosan össze ezt a két évtizedet?
– Nagyon mozgalmas évek állnak mögöttem, mint ahogyan a kollégáim mögött is. Büszke vagyok arra, hogy szinte az összes előadásban számítottak rám a rendezők, hol kisebb, hol nagyobb szerepet kaptam. Emellett a Debreceni Csokonai Színházban is játszottam vendégszínészként, az ugyancsak Debrecenben forgatott Méhek tánca című filmben pedig, melyet Mispál Attila rendezett, egy elég komoly szerepet kaptam, pedig előtte csak statisztáltam. Most ismét filmet forgatunk a Bunda házaspárral. Tehát munka van hál’ Istennek bőven, egyelőre sikerül meg is birkóznom a rám bízott feladatokkal.
– Amikor színésszel beszélgetek, mindig érdekel, milyen gyorsan tanul szöveget. Kiderült, van, akinek ez nagyon gyorsan megy, és olyan is akad, akinek sok időbe telik. Ön hogy áll a szövegtanulással?
– E téren szerencsésnek mondhatom magam. Főleg próbák alatt szoktam tanulni, ott jobban az agyamba vésődik.
– Nem is olyan régen mutatták be Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté című vígjátékát. Ön az igencsak gyorsbeszédű halászt, Fortunatót alakította. Mennyire volt megterhelő egy normálisan beszélő embernek ezt úgy átadni, hogy a mondandó még érthető is legyen?
– Megmondom őszintén, nem volt egyszerű. Nem kis munkával végül sikerült, csak azon aggódtam, hogy a közönség is megértse a hadarást. Visszajelzések alapján érthető volt, aminek örülök.
– Egy-egy ilyen nehéz feladatnál nem fogy el a türelem?
– Néha igen. Bár az is fontos, hogy a rendező is rendelkezzen ezzel a dicséretes erénnyel. Vannak, akik a végletekig türelmesek velünk, de olykor egy-egy próbán előfordulnak csetepaték. A türelem tehát mindkét oldalon jelen kell hogy legyen. Én inkább aggódni szoktam: Istenem, mi lesz ebből az előadásból, ha nem akar „megszületni” egy jelenet, de végül mindig sikerül.
– Ebben a szakmában fontos-e a pontosság?
– Abszolút, minden tekintetben. Én mindig igyekszem magam ehhez tartani, hiszen egy jó előadásban minden másodpercre ki van számítva.
– Szokott halogatni ?
– Szoktam, főképpen a szövegtanulást. De erőt veszek magamon, ugyanis nem jó, ha a próbán még a kezemben van a szövegkönyv. És lehet, hogy ez a rendezőnek se nagyon tetszene.
– Húsz éve van a szakmában, ami nem kis idő. A lámpaláz el tud múlni, vagy még ma is izgul egy-egy fellépés előtt?
– A lámpaláz soha nem múlik el. Sinkovits Imre mondta, aki nem lámpalázas egy előadás előtt, az vagy hazudik, vagy nagyon nagy csibész, mert nem érdekli a szakma. Én is minden egyes előadás előtt lámpalázas vagyok, akkor kezd elmúlni, amikor már javában játszunk, és az alakításra koncentrál. Volt már rá példa, hogy improvizálni kellett valamiféle baki miatt, olyankor nehéz becsatlakozni, de mi ezt is igyekszünk úgy megoldani, hogy ebből a néző semmit ne vegyen észre.
– Evezzünk kicsit más vizekre. Bemutatná a családját?
– Az első házasságomból született egy lányom, Klaudia. Már tizennégy éves, Beregszászban él. Másodszor Beregújfaluba nősültem, ennek is immár hat éve. Feleségemmel szülőfalujában ismerkedtem meg, az unokaöcsém ide nősült, az ő lagzijában jöttem össze a párommal. Van egy kislányunk, őt féléves korában fogadtuk örökbe, most volt hároméves. Érdekessége a dolognak, hogy hasonlít a feleségemre, ránézésre senki nem mondaná azt, hogy nem a vér szerinti gyermeke. Stefánia Evelin színt hoz az életünkbe, édes, eleven kislány, nagyon szeretjük, és Klaudia is imádja. Néhány napja óvodába jár, hála Istennek tetszik neki, olyannyira, hogy még szombaton és vasárnap is menne.
– Nagy szeretettel beszél a gyermekről. Aggódó szülő?
– Nagyon. Stefániánál próbálom bepótolni mindazt, amit a nagylányomnál elmulasztottam, őt sajnos nem tudtam nevelni. Ha elköhinti magát, már rohannék vele az orvoshoz, a feleségem e téren sokkal nyugodtabb.
– Tudjuk, hogy falun sok a teendő. Kiveszi a részét az otthoni munkából?
– Nem tudom nézni, hogy a feleségem dolgozzon, én meg lazsáljak. Tehát a válasz, igen. A kedvenceim a „nyugdíjas” feladatok, így például a kukoricafejtés, paszulyfejtés. Mindezek mellett tévét is lehet nézni, ez benne a lényeg. Persze a komolyabb munkákban is részt veszek, ide tartozik a krumplivájás, a baromfiudvar rendben tartása stb. A konyhában viszont suta vagyok, azt teljes mértékben rábízom a feleségemre.
– Nagyszerű hivatása, szerető családja van. Barátok vannak-e?
– A szabad időmet inkább a családommal töltöm, de a színházban is jól elvagyok, mindenkivel jó a kapcsolatom, de főképpen a műszakosokkal barátkozom. Két próba között beülünk egy sörre, megbeszéljük a dolgokat.
– Jó emberismerőnek tartja magát?
– Nem igazán, csalódtam már pár emberben. Ettől függetlenül nem vagyok haragtartó, viszont egy-egy csalódás mélyen tud érinteni. Nyilván egy idő után túlmegy az emberen minden sérelem, de a tüske ott marad.
– Mi a hobbija, mi az, ami kikapcsolja?
– A magyar foci. Bármilyen lesajnált, nekem ez a minden. Gyerekkoromban futballoztam a macsolai ifjúsági csapatban, de mivel később se lettem több negyven kilónál, a nagy csapatban már nem játszottam, így maradt a szurkolás. És én ezzel is maximálisan beérem.
Hegedűs Csilla
