Nagy János, magyarországi természetfotós kárpátaljai „témavadászatait” bemutató sorozatunkban egy igen jeles képhez érkeztünk. Perpétua, vagyis a csemegeszőlőben albérletet kapó zöld levelibéka az egyik legrégibb vidékünkön készült felvétel, amely a szerzőnek több elismerést is hozott. Következzék hát a kép elkészültének története.
A késő nyár csendjében szépen érlelődött a „moldovánka” csemegeszőlő. Az egyre teltebb és édesebb bogyókat azonban nemszeretem vendégek is felfedezték. Lódarazsak kezdték látogatni a fürtöket. Ezeknek a hatalmas és veszélyes rovaroknak nem jelentett nehézséget izmos rágójukkal kicsípni a gyümölcsöt, hogy az édes szőlőléből lakmározzanak, de sokkal több szőlőszemet kezdtek ki, mint amennyit ki tudtak volna szívni.
Az erjedő must és hozzáférhetővé vált zamatos gyümölcshús persze más potyalesőket is odacsalt. Legyek és muslincák is részesedni szerettek volna a darazsak által nyújtott lehetőségből, ám hamarosan megjelent egy elegáns, bársonyos zöldbe öltözött vadász, „aki” pont ezekre a rovarokra pályázott.
A zöld levelibéka számára ideális vadászterepet jelentett ugyanis a szőlőtőke.
A jókora fekete szőlőfürtök hamar átmelegedtek, míg a levelek alatt a legnagyobb hőségben is árnyékot talált. Erre pedig egy kétéltűnek mindenképp szüksége van, hiszen hidegvérű állatként életfunkciói ki vannak szolgáltatva a környezet hőmérsékletének. A kikezdett szőlőszemek pedig a csali szerepét töltötték be és rengeteg légy járt pórul a békácska villámgyors reflexeinek köszönhetően.
De honnan kapta becenevét, a Perpétuát, ami kitartót, állhatatost jelent? Nos, a méretéhez képest hatalmas és elképesztő kitartással harsogó hangjáról, hiszen esténként és hajnalonta jó óra hosszat hirdette brekegve, hogy megtalálta a világ legkiválóbb levelibéka paradicsomát, és szeretettel várja a sorsában osztozni óhajtó békahölgyeket is. Hogy társkereső hirdetései célt értek-e, azt nem tudhatjuk, hiszen egy békának is szent a magánélete, de brekegése volt az, ami végül a fotómasina lencséje elé hozta hősünket.
A szőlőszemen trónoló kis vadász egy buddhista szerzetes nyugalmával pislogott a makro-objektívbe és talán Vörösmartyt idézve azon gondolkodott, hogy: … a vadász ül hosszú méla lesben..” Ám legyecske helyett valami fura óriást hozott elé a sors, ami nem veszélyes ugyan, de megenni sem lehet. Szóval békaszemmel nézve tökéletesen haszontalan.
A történethez kiegészítésként – régebben a levelibékát faluhelyen gyakran tartották háromliteres befőttes üvegben „időjósként”. Ennél nagyobb ostobaságot persze elképzelni sem lehetett, hiszen az csak a szabadban tudott meteorológusként „működni”, amikor a légnyomásváltozásra reagáló rovarokat a fák csúcsa és a talaj szintje között követte. A rabságba vetett béka általában az ostoba ember jóvoltából anélkül pusztult éhen (csak a mozgó célpontot érzékeli, ezért döglött rovarokkal nem lehet etetni), hogy érdemben megjósolta volna a várható időjárást. Napjainkban e hiedelem szerencsére háttérbe szorult, de tény, ez az elegáns, bársonyosan zöld-fekete békácska kiválóan alkalmas arra, hogy a köztudatban hideg-nyálkás rémekként élő kétéltűeket illető ellenérzésünket legyőzzük.
