„A művészetünk elixír, fegyver a jövő szolgálatában. Magam is szeretném segíteni, hogy a béke ne legyen átmeneti időszak, valamint, éhező milliók a Földön ne szégyenítsenek. Jó volna megérnem, hogy boldogulásunk útja ne mások hátán vezessen, s megértetni végre, hogy az összefogott kezek még többre is képesek.” – vallotta Micska Zoltán festőművész ars poeticájában.
A tavaly elhunyt festőművész emléke előtt méltóképp tisztelegtek a születésnapjára időzített kiállításon, amit a munkácsi várban lehetett megtekinteni egy hónapon keresztül.
A tősgyökeres munkácsi művész, az Ukrán Nemzeti Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja, Boksay- és Erdélyi-díjas, Ukrajna érdemes képzőművésze hatvanhét éves korában távozott az élők sorából. 2011-ben Munkács díszpolgárává választották. A múlt éven, halála után pár hónappal pedig emléktáblát avattak a festő tiszteletére szülővárosában.
Idei munkácsi tárlatát a családja szervezte, amiről lánya, Júlia mesélt a KISZó-nak:
– Ötvenhat alkotása volt kiállítva. Közülük nagyon sok most először volt látható. Édesapámnak nagy álma volt egy saját kiállítás megrendezése Munkácson. Mivel ez a vágya nem teljesült, édesanyámmal úgy döntöttünk az idén, hogy megvalósítjuk az elképzelését. Ezt a szülinapjához időzítettük. A képek a családi hagyaték részét képezik.
Arra készülünk, hogy jövőre, amikor édesapám hetvenéves lenne, egy nagyobb, bővebb tárlatot hozunk össze, remélhetőleg Kijevben.
Ott már sokkal több munkáját tekinthetnék meg, amiket kiegészítenénk egyéb elemekkel. Most főleg múzeumi alkotásokat, klasszikus képeket állítottunk ki. Ott modernebbek, korszerűbbek is lesznek, a teljes életútját mutatnánk be.
– Mi jellemezte a festőt?
– Édesapám sok mindent kipróbált. Sok olajfestménye, tempera-, akrilműve és grafikája van. Néhányat a szülővárosának szentelt, a környék nevezetességeit örökítette meg. De nem csak erre koncentráltunk, a kiállítás anyaga Kárpátalja minden szegletét érinti. Némely képeken az Ökörmezői vagy épp a Rahói járás szépségeit örökítette meg. Édesapám nagyon sokat utazott.
Viszont bárhová ment, pár napon belül már hiányoztak neki a hegyek, azok húzták vissza a szülőföldjére. Számára az volt a legfontosabb, hogy az emberek rögtön tudják, vásznain Kárpátalját ábrázolja.
Szenvedélyesen kereste a régi épületeket, mert biztos volt benne, hogy azok pár éven belül már nem lesznek. Sokat alkotott a szabad ég alatt, a plein air munkákat nagyon szerette. A hegyvidéki házak belsejét kiválóan át tudta adni annak minden jellegzetességével együtt. Az építészeten keresztül is képes volt bemutatni Kárpátalját – magyarázta a lánya.
Micska Zoltán egyediségéhez kétség sem fér, valóban a vidék és az itteni mindennapok leghűbb ábrázolója. A szülőföldjéhez való erős kötődés minden művén meglátszik.
A festőművész 1977-1997 között részt vett a kárpátaljai, a hortobágyi, a makói, a hajdúböszörményi, a vajai és több más művésztelep munkájában. Magyarországon 1975-től állított ki. Csoportos tárlatokon szerepelt Kijevben, Lembergben, Moszkvában, Milánóban, Budapesten és Pozsonyban is – tudhatjuk meg a művész életrajzi leírásából. – Az európai festészet színvilágát, technikai sajátosságait – mely nagyban különbözött a Szovjetunióban akkor elterjedt felfogással – olyan alkotók pártfogása alatt sajátította el, mint Koczka András, Kontratovics Ernő, Mikita Volodimir és Jurij Herc, akik Erdélyi Béla, Boksay József, valamint Révész Imre hagyatékát közvetítették, azt a szemléletmódot, mely a legnagyobb európai mesterekig vezethető vissza. Tagja lett a Kárpátaljai Képzőművészeti Szövetségnek is.
1991-ben részt vett a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának alapításában, és bekerült az Ukrán Nemzeti Képzőművészeti Szövetség tagjai közé.
1992-97 között a Kárpátaljai Ukrán Nemzeti Képzőművészeti Szövetség vezetőjeként tevékenykedett. Kezdeményezésére 1995-ben jött létre Munkács képzőművészeti galériája, mely a helyi művészeknek nyújtott bemutatkozási lehetőséget. Igazgatóként 2005-ig szervezte a képtár kulturális programjait.
Simon Rita
