„Minden egyes előadás, minden egyes nap kihívás”

Hatodik éve tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, erénye a szerénység. Bár szerinte neki nincs erénye. Példaértékű alázattal beszél a hivatásáról, minden egyes alkalommal a maximumot nyújtja, hiszen a közönség a legfontosabb. Szabad idejét a családjával tölti, számára kikapcsolódás, a kerti munka. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának  vendége Trill Zsolt, a budapesti Nemzeti Színház színművésze.

– Az ön neve nemcsak Kárpátalján, hanem már Magyarországon sem ismeretlen, a beregszászi színház után a budapesti Nemzeti Színház közismert színészévé vált. Ha visszamennénk az időben, hogy emlékszik vissza, miként kezdődött a színészkedés?

– Nem is tudom… Tény, hogy nem én döntöttem így. Ezek apró lépések, amiket az ember megtesz. Minden reggel felkelünk, aztán menni kell, ez is valami hasonló lehetett, a lépések egymást követték. Hogy ez véletlen volt, vagy a Jóisten keze volt benne, nem tudom, de egy biztos, nem tudatosan készültem erre a pályára. Az viszont fontos volt, hogy mindig jó közegben, környezetben voltam, és ez a közeg nem a hülyeség vagy a rossz felé vitt, hanem valami más felé. Ez a más pedig ez lett.

– A beregszászi színház színművészei közül sokan mondták, hogy Vidnyánszky Éva volt az, aki tulajdonképpen felfedezte őket, később pedig igazgatta az útjukat. Gyerekként ön is Éva néninél kezdte a színészi pályát?

– Igen, Évike néni nagyon fontos része volt ennek a dolognak, az én életemnek is, de a mi életünknek nagyon sok Évike nénije volt, hiszen mindenki valahonnan jött, mindenhol voltak tanárok, és ezek a tanárok valahová ösztökélték a gyerekeket.

– Mindenki valahonnan jött… Ön a Beregszászi járás egyik kis településéről, Sárosorosziból. Azóta rengeteg helyen megfordult, előbb Beregszász, majd Debrecen, most pedig Budapest. Mennyire változtatták meg az életüket a helyszínváltások?

– Mivel mindenütt dolgozni kell, nagy változásokat nem tapasztaltunk. Bárhol is vagyunk, élni kell a mindennapjainkat. Talán a színpadok mérete, a helyszínek különbözőek, de az életünk nem mondanám, hogy más lenne.

– Az ön mögött álló évtizedek alatt számos díjjal tüntették ki. Csak hogy a legfontosabbakat említsük: Jászai Mari-díj, érdemes és kiváló művész. Ez milyen hatással van önre, melyikre a legbüszkébb?

– Mindegyikre büszke vagyok. Büszke vagyok a legapróbb dologra is, és a nagyobbakra is, de egyáltalán nem foglalkozom velük, nincs ebben semmi extra. Meg ezek a díjak egyúttal felelősséggel is járnak, mert ha megkapjuk, továbbra is bizonyítani kell, tehát egyrészt nagyon csodálatos dolog, másrészt viszont feladatokkal és felelősséggel jár.

– Akár filmben, akár a színpadon a maximumot hozza ki önmagából.

– Igyekszem, de ez valamikor sikerül, valamikor nem. Inkább azt mondanám, hogy valahányszor megpróbálom. Nem érdemes elmenni a színpadra, ha nem próbáljuk meg a legjobbat nyújtani. Rettenetesen nehéz mindennap fellépni, mindig frissnek, újnak és üdének tűnni, pontosnak és érdekesnek saját magam számára is. De ez egy ilyen szakma, ezt meg kell csinálni.

– Létezik rutinos színész, vagy a lámpaláz még ennyi év után is ott van?

– Igen, a lámpaláz tetten érhető. Ha például bizonyos előadásokat hosszú ideig nem játszunk, olyankor stresszel a színész, hogy jól emlékszik-e az információkra, a szövegre. Tehát ez egyáltalán nem egyszerű „buli”. A színész is ember, öregszik, ebből kifolyólag mindig van egy kis drukk. Amúgy azon is szoktunk izgulni, hogy milyen a nézőközönség. Az is okoz néha feszültséget, kik ülnek a nézőtéren, meg tudod-e fogni őket, át tudsz-e valamit a másik oldalra vinni. Szóval sok tényezője van ennek is.

– Számtalan előadása volt és megannyi filmben játszott már. Mi áll önhöz közelebb, a film vagy a színpad?

– A színpadot inkább saját közegemnek érzem. A filmes szerepeket sokat kellene gyakorolni, és akkor talán ott is jobban érezném magam.

– Nagynevű, ismert színészekkel játszott már együtt. Közülük van, akivel komolyabb barátság is kialakult?

– Nem jellemző. Nagyon sok embert ismerek, de inkább a színpad, a tisztelet a fontos. Néha vannak összejövetelek, olyankor főzünk, de akkor sokan vagyunk. Ám ha valakit mégis meg kell neveznem, az Hirtling István színművész, vele nagyon jóban vagyunk, és a barátom.

– Megbízik az emberekben?

– Muszáj megbízni bennük. Csalódás mindannyiunkat ér folyamatosan, de attól még muszáj bízni az embertársainkban. És ha tudom, hogy csalódás érhet, azt is tudom, hogy ez is benne van a pakliban. Ezt elfogadom, hisz úgysem tudok ellene tenni.

– A feleségét, Szűcs Nellit is szinte mindenki ismeri. Tulajdonképpen együtt indultak ezen a pályán. Házasságukból két csodálatos gyermek született, akik már nem is kicsik.

– Bizony eltelt az idő, ők is megnőttek. Helga tizennyolc, Bertalan pedig tizennégy éves. Lányunk a XIII. kerületi Ady Endre gimnázium végzőse, Bertalan pedig a Keve utcai iskola nyolcadikos tanulója.

– A gyerekek húznak-e a színészet felé?

– Eljárnak az előadásokra, Helga mindegyikre eljön, Bertalan nem, de talán idővel ez is változni fog. Egyelőre nem tudni, hogy ezt a pályát választják-e vagy sem. Majd az idő megmutatja, vagy ők eldöntik, mit akarnak.

– Amikor épp ráérnek – ön is, és Nelli is –, mi az a közös családi program, amiben ki tudnak kapcsolódni?

– Ha otthon, Pilisborosjenőn lehetünk, az már nekünk bőven elég. Vagy ha hazajövünk Beregszászba, illetve Orosziba. Általában akkor jövünk, ha előadás van, amiben játszunk, és persze az ünnepek alkalmával. Nagyon szeretünk a kertben tenni-venni, és nem hobbiként, mert amit meg kell csinálni, azt meg kell csinálni. Utazni is csak a színházzal szoktunk, az az utazás engem teljesen kielégít.

– A házimunkából kiveszi a részét? Jóban van a konyhával?

– Egyáltalán nem, én nem értek semmihez. Ez teljes mértékben a nők feladata, vagyis a Nellié és újabban a Helgáé is.

– Van az életben még olyan dolog, amit úgy érez, kihívás lenne az ön számára?

– Minden egyes előadás, minden egyes nap kihívás. Mindig megcsinálni a következő napot, az nekem bőven elég. Ha meg jön valami különleges dolog, akkor azt észreveszem, hogy az más, izgalmas. Akkor az a feladat, hogy azt is megpróbáljam megcsinálni.

Hegedűs Csilla

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó