Figyelemreméltó fotóriportra bukkantam az egyik ukrán hírportálon. A terjedelmes, gazdagon illusztrált írás a Csizaj borászatot mutatja be. Már a címe is szívmelengető: Hogyan hódítja meg a kárpátaljai bor a világot. A szövegben pedig olyasmiket olvashatunk, hogy a Bereg-vidék (a Csizaj ültetvényei az ottani lankákon terülnek el) Svájc, Olaszország vagy Franciaország bortermő hegy-völgyeire emlékeztet.
E méltató szavakat olvasván aggodalom töltött el. Vajon nem lesz-e bajuk az ukrán kollégáknak abból, hogy így fel(túl?)értékelik Kárpátalját. Hiszen Pavlo Klimkin nem is oly rég egészen másképp vélekedett. Kárpátalján nincs semmi, csak némi turizmus és csempészet – állapította meg a külügyminiszter.
Lássuk be, nem szerencsés, ha kishazánkat tündérkertnek képzeljük, ahol óbor fakad a hegyi forrásokból, a bográcsgulyástavak partján bólogató fákon pedig fürtökben lóg a saslik. Ám a miniszteri feddés sem jogos. Hisz a kárpátaljai turizmus folyamatosan fejlődik. Lehet, hogy igaz ez a csempészetre is, viszont abban nem csak (elsősorban nem) a helyiek a ludasok. Mint minden jövedelmező illegális tevékenységhez, ennek virágzásához (burjánzásához) is szükség van tetőre, ernyőre. Keresztapára, ha így jobban tetszenek érteni.
Furcsa helyzetben vagyunk mi itt, Európa közepén. A mindenkori fővárosból nézve ez a periféria, a Kárpátokon túli kicsit senkiföldje, majdnemgyarmat. Az őslakók pedig jobb esetben rebellisek, problémát jelentő különcök, a szigorúbb nézet szerint gyanús szakadárok, kezelhetetlen kuruckodók. És nemcsak a magyarok, hisz itt él a Nagyságos Fejedelem legkedvesebb népe. Igaz, a központi szemlélet szerint az van, hogy ők nincsenek.
Persze mindenki tudja, hogy mindez sem így, sem pedig úgy nem igaz. A valóság ennél jóval prózaibb, egyszerűbb. Adott egy közösség, melyet az évszázadok során jobban tépett, szaggatott, sodort a történelem vihara, mint a szerencsésebbeket, a szélvédettebb vidéken megtelepülőket. Ezért aztán megtanult erősebben kapaszkodni.
