Mindenkiben van egy kis naivitás. Én például kicsi korom óta sok mindent elhiszek az embereknek, mert pozitívan viszonyulok hozzájuk, nem pedig előítéletekkel.
Sok lányról hittem azt, hogy ő a legjobb barátnőm. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem így van. Persze amikor a házi feladatot kérték el tőlem, vagy megírtam valaki helyett az ukrán fogalmazást, én voltam a legjobb cimbora, a nélkülözhetetlen osztálytárs. Most, hogy már leérettségiztem, lediplomáztam, nem vagyok senki tanulótársa. A hiszékenység a diákévekkel nem múlik el. Feltehetik a kérdést, vajon miért pont ezt a példát hoztam fel? Szeretnék párhuzamot vonni a gyerekkori és a felnőtt naivitás között… már ha egyáltalán van ilyen, s lehetséges az összevetés. Az ország jelen helyzetében, a magyarságunkat ért atrocitások közepette maradtam Kárpátalján. Pedig már sokszor megkérdezték, miért nem megyek el dolgozni valahová Nyugatra, ahol tízszer ennyit kereshetnék, hisz fiatal vagyok és megtehetném.
A válaszom a következő: úgy neveltek, azért tanultam, hogy – a költő után szabadon – ne idegen földön vágjak rendet. És visszakérdezek: ha minden értelmiségi itthagyná ezt a vidéket, akkor ki nevelné a következő generációba a tudást, a kultúrát magyar nyelven? Ki mutatna példát, hogy így is lehet? Él bennem a remény, hogy egyszer jobb lesz, hogy pozitív irányt vesznek a dolgok. Semmi sem tart örökké, a rossz is elmúlik.
Bármennyire is kívánom éltetni magamban és másokban a reményt, a minap mégis elcsüggedtem. A Vereckei-hágóról lefelé jövet szem- és fültanúja voltam, hogy egy ukrán vendéglős becsukta az étterme ajtaját a magyar szó hallatán, és a fizetős vécét is lelakatolta a gyerekek szeme láttára. Ez az illető emberségből és mint vendéglátós is megbukott, hiszen a bevétel helyett a megkülönböztetést választotta.
Mi a helyzet velem? Én újra jelesre vizsgáztam hiszékenységből, mert soha nem tudtam elképzelni, hogy ilyen módon is bánthatnak minket… magyarokat.
