Széchenyi Zsigmond szerint a vadásznapok – ünnepnapok. Ukrajnai hivatásos vadászként nem tisztem vitatkozni a gróf kartással, de azért annyit még hozzátennék, hogy számomra a precízen megszervezett, elegánsan lebonyolított és eredményes vadászatok számítanak igazi ünnepnapnak. Az ukrán rögvalóság okán túlságosan is sok jut ugyanis mindennek az ellenkezőjéből: a hőbörgésből, a fegyelmezetlenségből, az önzésből és a kicsinyességből.
Az elmúlt hétvége viszont ténylegesen ünnepnapnak számíthatott, hiszen a Világjáró Magyar Vadászok Klubja szervezésében Ági László és Tompa Tibor kárpátaljai vadászemberek társaságában olyan vadászatokon vehettünk részt, melyek igazán emlékezeteseknek bizonyultak.
Klubunk – melynek tagsága Kanadától Erdélyig, Tunéziától Kárpátaljáig terjed – őszi összejövetelét Vásárosnaményba, Kiss B. Zoltán birodalmába terveztük, hiszen a naményi Hotel Hunor és Zoli barátunk már eddig is számtalan szép emlékkel gazdagította társulatunkat.
Ha viszont lúd, akarom mondani vadászat, akkor az legyen kövér, és ennek okán Ugray Tamás világhírű kanadai, hegyivadász tagtársunk szervezett egy nagyterítékes kacsavadászatot Támba Miklós, a Napkori Erdőgazdák Szövetsége elnökének, felségterületére – Napkorra. Péntek délre meg is érkezett csapatunk a Napkelte Panzió parkolójába, és Miklós – akiről eddig is köztudott volt, hogy kiváló vadászember – a kedves házigazda oldaláról mutatkozott be. Társulatunkat meghívta egy finom ebédre, melyet követően én inkább sört szopogatva bóbiskoltam volna egy pamlagon. Apropó, szeszes italok. Támba Miklós vadászati ágazatvezetője egy véreb orrával rendelkezik, és akin „piaszagot” érez, az nála bizony puskát nem vesz a kézbe.
A tetthelyre megérkezve dr. Gergely Imre barátom még egy külön meglepetéssel is szolgált. Kezembe adta a 140 esztendeje, Ferlachban készült húszas puskáját.
Mit ne mondjak, megilletődve vettem kézbe a „zergejárta Karintia” e remekét, hiszen ez a fegyver abban a korban élhette fénykorát, amikor Széchenyi Zsigmond az első verebeit lőtte, Kittenberger Kálmán pedig azzal a híres sörénytelen hím oroszlánnal (meg a halállal) vívott kézitusát a Letema-hegyek lábainál. A kis húszas pedig megérezhette gondolataimat, mert rögtön megtaláltuk a közös hangot, amit pár sebes röptű réce bánt. Itt kell megjegyeznem, hogy a napkori récevadászatunk egyáltalán nem hasonlított arra a „mészárlásra”, amit a nevelt kacsa vadásztatása okán a vadászgyűlölők emlegetni szoktak. A récék útvonalán álló fasor, a hátszél és a kacsák jó röpképessége ugyanis nagyon kétesélyessé tette a lövések eredményességét. Volt olyan – a puskát különben kiválóan kezelő – tagtársam, aki 70 lőszerrel lőtt 6 madarat. Nálam 18 darab húszas lőszer kellett 5 tőkésréce terítékre hozatalához, de a dologhoz hozzátartozik, hogy nem kívántam túlzottan visszaélni Gergely Imi zsebével, mivel récénként 3700 forintba került a vadászat, ám öreg(?) barátom nagyon kedvesen felajánlotta, hogy az ő terhére szórakozhatom.
Ennek okán tehát a vadászat felétől csak gyönyörködtem a hivatásos személyzet vizsláinak munkájában és társaim parádés (hibázásaiban) találataiban, melyek okán végül 71 darab tőkésréce került terítékre.
Az este Vásárosnaményban már Kiss B. Zoli szállodájában érte csapatunkat, ahol a „négy kontinens csavargója” (Zoli bácsi az Antarktisz kivételével a világ szinte minden sarkában megfordult a Sarkkörtől az Egyenlítőig) privát kis múzeumában várt bennünket. Pár éve már leírtam, hogy e gyűjtemény a Magyar Természettudományi Múzeum tárlataival versenyez, de most külön pikantériája volt a dolognak, hogy a diorámák elkészítését végző két zseniális művészember – Magyarovics Károly preparátor és Boros Zoltán vadász-festőművész – is sorainkban állt. Mi több, a múzeum lépcsőfeljárójában látható gyönyörű madár-grafikákat nézegetve akaratlanul is kibukott belőlem, hogy „de szépek ezek a Boros-grafikák”. Hátam mögött egy szemüveges fiatalember jótnevetett, majd a tárlat megtekintése közben bemutatkozott: Boros Zoltán vagyok. Így sikerült megismerkedni Boros Zolival, a Vajdaságból elszármazott magyar vadász-festőművésszel, aki számomra ismeretlenül is mindig a „magyar Wilhelm Kuhnert” volt és marad.
Szombat reggel viszont Kiss B. Zoli kedves egyszerűséggel ment át kedélyes háziúrból egy angol lord, egy békebeli patikárius és egy jutasi altiszt keverékébe. A vadászatot megelőzően ugyanis egy brit főnemes eleganciájával, egy gyógyszerész precizitásával és egy „zupás őrmester” szigorával tartotta meg eligazítását. Nem is mertünk véteni a szava ellen, hiszen a fácánvadászat oly „flottul” lett megszervezve, ami párját ritkítja. A vadászati szakszemélyzet hozzáértése, Zoli bácsi kedvessége (sose gondoltam, hogy egyszer Kelet-Magyarország egyik leghíresebb vadászembere Tóni nevezetű német vizslájával nekem fog hajtani, mi több, szégyelltem is magam, amikor öreg barátom még a lőtt kakasomat is elvette cipelni, nehogymár ne tudjak a lövésre koncentrálni) örökre emlékezetes marad.
Az igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy Zoli bátyánk hiába adta kölcsön Beretta Gold Pigeonját, ami a modern sörétes fegyverek királya. A bockpuskával valami gyalázatosan lőttem. Boros Zoli meg is jegyezte, hogy ajánlja a Purdey-t, Ferlachot és a Holland-Hollandot, ahol ilyen válogatós puskásokra egyedileg szabnak fegyvert. Erre csak a kígyósi Pista barátom lehetett a válasz, aki szovjet „málékavaróm” agyazását is zseniálisan a saját igényeimre igazította. Összességében társulatom 147 fácánt és 2 nyulat lőtt, amiből én mindössze két madárral vettem ki a részem, no de „nem mindig papsajt”. A lényeg sokkal inkább abban volt, hogy idén is összejött Magyarország, Erdély, Kárpátalja, Kanada és Tunézia lakosságának „homo hungarikusz vadászikusz” alfaja, hogy pár napra együtt legyen és ünnepként élje meg eme együttlétet.
Matúz István
