Belovics Béla: “Legyen békesség, mindenhol”

Jószívű, csendes, fegyelmezett. Feleségével harmonikus párt alkotnak, összhangjuk a munkában is megvan. Tehetséges muzsikus, akinek egy időre fegyverre kellett cserélnie a hangszerét. A csapi férfi részt vett a terrorellenes hadműveletekben (ATO) is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Belovics Béla katonazenész.

– Miért választotta a zenei pályát?

– A családban mindenkinek jó hallása volt. Nagyapám is zenélt. Hegedült, és önszorgalomból megtanult zongorázni. Édesapám a vasúton dolgozott, és a fúvós zenekarban játszott. Édesanyám kórusban énekelt. Én Ungvárra jártam a Csajkovszkij zeneiskolába, klarinétra. Nagyon szerettem. Azzal motiváltak, hogy ha majd elmegyek katonának, akkor a zenekarban szolgálhatok. Az pedig mégiscsak jobb, mint lövészárkot ásni… A Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola befejezése után sorkatonai szolgálatot teljesítettem.

– Így indult a 17 év katonai szolgálat.

– Először Csernovicba vittek, majd egy hónap múlva, szerencsés úton, Munkácsra kerültem. A katonazenekarban helyeztek el. 18 hónap után ottmaradtam, mint továbbszolgáló, megkaptam a zászlósi rangot. Pár hónap múlva átkértem magam Ungvárra, ahol bő öt éven át szolgáltam, szintén a zenekarban. Rengeteg koncerten vettünk részt, megannyi fellépésünk volt. Nemegyszer megfordultunk Kijevben. Ez idő alatt már mellékállásban dolgoztam a csapi zeneiskolában is. Ott kezdődött a tanári karrierem, most fúvósokat tanítok. Ungváron feloszlatták a zenekart, így kerültem vissza Munkácsra. Természetesen felkészítettek arra, hogy háború esetén a hangszert fegyverre váltsuk.

– Erre sor is került…

– 2013-ig ment minden a maga rendjén, aztán megkezdődtek a zavargások az országban. A zenekar megszűnt, ennek ellenére leszerelésről szó sem lehetett. Egy év múlva vezényeltek a háborús övezetbe. Többnyire Luhanszk megyében voltunk. Fél évet töltöttem ott. Szakaszvezető voltam, 9 emberért feleltem. A legforróbb pont a luhanszki reptér volt. Ott kegyetlenül lőttek minket az oroszok, mindenféle fegyverből, amijük csak volt. Az volt a szerencsénk, hogy akadt egy betonbunker, ahová el tudtunk rejtőzni.

– Hogyan sikerült hazajutni?

– Édesanyám kórházba került, a szívével voltak problémák. Küldtek egy hivatalos levelet, amiben beszámoltak a körülményekről, így hazaengedtek 10 napra. Az én egészségemmel is voltak problémák, ezért beutaltak a katonai kórházba. Könnyítette a helyzetet, hogy a brigád is visszajött Munkácsra, s mihelyst volt rá lehetőség, leszereltem.

– Mennyi időbe telt feldolgozni a történteket?

– A legnagyobb gyógymód a család volt. Az is segített, hogy rögtön folytattam a tanári pályát, nem volt idő elmélkedni. Azonnal belecsöppentem a „való világba”, újra volt felelősség, dinamikus, mozgalmas élet. Igyekeztem nem rágódni a történteken, de az emberben megmarad a szörnyűség, sokszor álmodtam még utána is arról, hogy ott vagyok. Ez már egész életemben el fog kísérni, de igyekszem pozitívan gondolkodni, csak a jót látni.

– Kik várták itthon?

– A feleségemmel 2002-ben házasodtunk össze. Jarinával Ungvár napján ismerkedtünk meg, ő akkor tanult zongoristának, én pedig már dolgoztam. Attól a naptól kezdve, hogy összejöttünk, elválaszthatatlanok vagyunk. Ő a koncertmesterem, a titkárnőm és a mindenem. A lányunk, Antónia és a fiunk között 11 év korkülönbség van. Mátyás nyáron lesz négyéves. A háborús övezetben minden percben kétséges volt, hogy élve hazakerülök-e. Akkor döntöttem el, hogy szeretnék egy fiúgyermeket, és miután sikerült hazajutnom, mindketten biztosak voltunk benne, hogy kell még egy gyermek. A lányunk hegedül. Most fejezi a zeneiskolát, a Zádor Dezső tanintézetbe szeretne felvételizni. Ő pedagógusként képzeli el a jövőjét. Egyikünk sem tud hegedülni, mondtuk is neki, hogy nem fogunk tudni segíteni, de vállalta. Szerencsére megy neki. A kisfiamnak is van hajlama a zenére, még beszélni sem tudott, de másfél évesen már dudorászott. A Boci boci tarka kezdetű éneket hümmögte, ráadásul a helyes hangszínben. Gyakran bevisszük a zeneiskolába az óvoda után, amit nagyon élvez. A nagymama nyugdíjaskórusba jár, oda is elmegy vele, imádja, ő a legszigorúbb zsűrije a veteránoknak.

– Csapon főállásban dolgozik, Ungváron is kapott állást.

– A csapi zeneiskolában több éve tanítok, a megyeszékhelyen októberben ajánlottak munkát. Gondolkodtam rajta, egyetlen feltételem volt, hogy a feleségem is jöhessen. Beleegyeztek. A képzőművészeti koledzsben a karmesteri szakon oktatok, illetve klarinétra és szaxofonra járnak hozzám a diákok. A fegyelem nálam alap. Ezt a fiataloknak is tanítom. Úgy érzem, felnéznek rám, meghallgatnak.

– Mi az, amiben megváltozott az utóbbi években?

– Igyekszem nyugodtabb lenni. Alapvetően impulzív természetem van. Rájöttem, hogy felesleges idegeskedni. Néha sikerül türelmesnek lenni, néha nem. Megfontoltabb lettem. Nem szeretem a pontatlanságot. Ám most már, hogy lassan negyvenéves vagyok, tudom, vannak olyan emberek, akiknek egyszerűen nem sikerül, így nem bosszankodom rajta.

– Gyakran meggondolja magát?

– Optimista vagyok minden szempontból. Igyekszem véghezvinni azt, amibe belekezdtem. Ritkán hagyok félbe dolgokat. Ha Jarina mond valamit, és bebizonyosodik, hogy igaza van, akkor átgondolom, és néha változtatok az elképzelésemen. Szerintem csak a buta ember annyira önfejű, hogy képtelen megfontolni valamit. Én a fejlődésnek és az új dolgoknak vagyok a híve. Ebben segít a feleségem is, ő nem fél a változatosságtól.

– Könnyen fogad a bizalmába másokat?

– Igen. Megbízom az emberekben. Igyekszem mindenkiben a jót látni. Ám ha átvernek, utána már nem hiszek az illetőnek.

– Egyetért azzal a közmondással, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem?

– Igen. Inkább a csendesség jellemző rám, mint a szókimondás. Vannak olyan pillanatok, amikor jobb hallgatni. Levonom a következtetést, és azt megtartom magamnak. De ha egy jóbarátról van szó, és az az ember kíváncsi a véleményemre, akkor megmondom, amit gondolok. Az őszinteséget magam is értékelem. Sokat adok a feleségem és a szüleink véleményére, mivel tudom, ők biztos hogy nem akarnak rosszat.

– Ha lehetne egy kívánsága, mi lenne az?

– Legyen békesség, mindenhol.

Simon Rita

Forrás:

KISZó

Post Author: KISZó