Fél évszázados ragaszkodás

Nyájasan tessékel be otthonába Tihor Ida néni. A puritán, szerény hajlékban párja, István bácsi is szívesen látja a messziről jött idegent. A téli monoton mindennapokban jólesik némi változatosság, mondják, hisz gyakorlatilag sehová nem járnak. Istvánnak, aki 75. évét tapossa, fáj a lába, öt évvel fiatalabb felesége nagyon félti, el ne csússzon a síkos, havas úton. Tavaly volt ötven éve, hogy összekötötték az életüket. Mindketten beregújfaluiak, így nem volt nehéz egymásba botlaniuk.

– Én a falu egyik, ő a másik végén lakott, de akkoriban szokás volt, hogy a lányok esténként összejártak, beszélgetés közben kézimunkáztak, és a fiúk is be-benéztek hozzájuk. Egy ilyen alkalommal ismertük meg egymást. Aztán vasárnaponként mentünk a klubba a bálba, ott már húzta a zenekar a talpalávalót. Lassan összemelegedtünk – meséli Ida néni.

– Meddig udvarolt István bácsi, mielőtt megkérte a kezét?

– Úgy másfél évig. Akkor még nem olyan divat volt, mint most. A férfi kezdeményezett, ő udvarolt. Én tizenkilenc, István huszonnégy éves volt, amikor egybekeltünk. Vagy százhetven személyes násznép gyűlt össze. Az volt a szokás, hogy mindenki a saját portáján vendégelte meg vacsorával a rokonságot, majd a táncos mulatságra jöttek csak össze a fiús háznál, hogy hajnalig dáridózzanak – eleveníti fel a házaspár a régmúltat.

Ida néni, akinek otthon még három testvére maradt, menyecskének ment férje szüleinek házába. Azt mondja, jól kijött az anyósával meg az apósával, megértették egymást. Istvánéknak két fiuk született. Az idősebbik, Elemér, kamionsofőr, a kisebbik, István műbútorasztalosként dolgozott, amíg ki nem ment Magyarországra. Négy unokát és két dédunokát ajándékoztak nekik.

– Három unokánk is külföldön van, a negyedik Lukován él, az Ilosvai járásban. Ritkán látjuk őket, ahogy a három, meg a hétéves dédunokánkat is. Csak amikor elhozzák őket a nagyobb ünnepek alkalmával vagy a születésnapunkon. A nagyobbik fiam gyakrabban benéz hozzánk. Úgyhogy kettecskén maradtunk, lassan, csendesen telnek a napjaink. Sokszor már nem tudunk miről beszélgetni – sóhajt fel az idős asszony.

– Kié szokott lenni az utolsó szó?

– Hát az enyém – vágja rá gondolkodás nélkül Ida néni, amire társa jóváhagyóan elmosolyodik. – Idősebb korára lett ilyen nyugodt, fiatalon vadrafutóbb volt – teszi hozzá az asszony.

A házaspár a kolhozban dolgozta le az életét. Ida néni a dohányba járt harmincnyolc éven keresztül, tizenhat esztendőn át csoportvezetőként. Férje az erdészetben kereste a mindennapit, később kőműves munkákat vállalt, egy brigáddal elutazott Oroszországba is, ahol építkezéseket vállaltak fel, mivel ott jobban fizettek. De hiába a számos ledolgozott év, a nyugdíjuk nagyon alacsony, rámegy a rezsire, a gyógyszerekre.

– Havonta ötszáz-hatszáz hrivnya megy el orvosságokra. Szívre, magas vérnyomásra szedünk, István a szemére szemcseppet kap. Élelemre nem sok marad. Mert szubvenciót se kapunk, mivel a fiúk is e portára vannak bejelentve. Hiába mondtuk, hogy mi külön épületben vagyunk, nem használjuk az ő házukat – panaszolja Ida néni.

A házaspár szerint sokat változtak az emberek. Nem nagyon járnak át egymáshoz, mindenki bezárkózik. Régen hétköznap, meg hétvégén is kiültek estefelé a kapuba beszélgetni. Most meg nincs kihez szólni. Nyugdíjasklub nincs a településen. Régebben alakult egy kultúrházi énekkar, de rövid időn belül meg is szűnt. Közösségépítő alkalomként már csak a templomi istentisztelet maradt. De István a fájó lába miatt oda sem tud eljárni. Amit tudnak, a zöldségeket tavasztól őszig megtermelik a háztájiban, de állatokat már nem tartanak, hisz azok sok gondoskodást igényelnek. Csupán néhány aprójószáguk van.

– Reggel István kel korábban. Megreggelizünk, én többnyire főzök valamit, gyúrok, rendbe rakom a házat. István bármit megeszik, de a kedvence a haluska. Nem vagyunk nagyétkűek, gond van az epénkkel, vigyáznunk kell, mit eszünk. Korábban sokat kézimunkáztam, horgoltam, hímeztem – mutatja meg néhány munkáját a háziasszony. – De sok szép terítőt, párnahuzatot szétadtam az unokáknak! Mostanában már nem látok jól, marad a tévé. A sorozatokat nagyon szeretjük. El-elszaladok az üzletbe és elmegy a nap. Fél nyolc tájban fekszünk le. Imádkozunk és várjuk a másnapot…

Magyar Tímea

 

Forrás:

KISZó/Fotó: Zunko Barnabás

Post Author: KISZó