A Szovjetunió útjai legendásan járhatatlanok voltak. (Mint menet közben kiderült, ez nem csupán az aszfaltcsíkokra, hanem az ideológiai, politikai sztrádákra is vonatkozott.) A jelenlegi ukrajnai helyzetet akár a haladó (botorkáló) hagyományok folytatásának is felfoghatjuk.
Természetesen kizárólag a közutak állapotára gondolok.
A kísérteties hasonlóság nem csupán az útépítés minőségében, a kátyúzás, egyéb javítások Patyomkint megszégyenítő módszerében érhető tetten. Ott lappang az infrastruktúra-fejlesztés filozófiájában, a csinovnyikok tunyaságában, a mindenkor és mindenhol uralkodó szicsasz (pardon, zaraz) mentalitásban. De leginkább abban teljesedik ki, ahogy az illetékesek mindig, mindent meg tudnak magyarázni.
A zseniális okfejtésekben annak idején sem volt hiány. Elmesélek egy igaz történetet.
A fejlett szocializmus agóniája közepette a diákként katonákká (sőt, tisztekké) gyötört kezdő szakembereket gyakorta rángatták különféle továbbképzésekre. Ilyenkor természetesen a politikai nevelésre helyezték a fő hangsúlyt. A gorbacsovi olvadás közepette csak annyi változott, hogy a komisszár monológja után amolyan elvtársi kérdezz-felelek következett. Egy ilyen alkalommal felmerült az utak katasztrofális állapota.
A csekista nem esett ki a szerepéből. A magyarázat azonnal készen volt. Az, hogy a boldog Zsiguli-tulajdonosoknak gödrök és egyéb akadályok közt kell manőverezniük, országos érdek, a honvédelem része. Az utak azért járhatatlanok, hogy egy esetleges imperialista támadás során ne tudjanak leszállni az ellenséges repülők.
Kész.
Manapság ilyen észbontóan zseniális elmék már nem léteznek. A ma megmondóinak tehetségéből legfeljebb arra telik, hogy magukon kívül mindenki mást hibáztassanak, szidják a havat, mert esett, aztán azért, mert elolvadt. (Ha van rajta sapka, azért, ha nincs, hát azért…)
Persze lehet, hogy az ezredes elvtársnak volt igaza. Nem kizárt, hogy a Krímet is egy kiadós útjavítás után szállták meg az oroszok.
Úgyhogy ne kockáztassunk!
